Az ilyenkor megszokott, kisebb közlekedési dugó övezi a halmi „forduló” előtti parkolót és környékét, ahol egymás mellett sorban állnak az epres standok, asztalkák, s a csábítóan pirosló gyümölcsök csalogatásának csak kevesen tudnak ellenállni, az autókból kiszálló vásárlók pedig végigjárva a „sort” mustrálják a Túrterebesről, Dabolcról és természetesen Halmiból érkezett árut, számolgatják az árát, és szemlélik-szagolják a gyümölcsöt: melyik érettebb, szebb, illatosabb, nagyobb. A döntést nem könnyíti meg, hogy a termetes eperszemek olyan ragyogva csillognak, mintha egyenként suvickolták volna ki őket — köszönhetően az eddigi, bőségesen csapadékos napoknak, s annak, hogy (eddig még) nem robbant be a túl nagy meleg, s „van idejük megérni”, és épp e ráérősebb tempó okán vélik úgy a termesztők, hogy hosszú, bőséges szezonra számíthatnak, hiszen mire a kora- és középérő fajták (joly, clery, regina, darselect, alba) lejárnak, következik az ízében, zamatában és illatában utolérhetetlen, őshonosnak számító premial.

De az ilyenkor megszokott nagy nyüzsgés van a fordulótól Kökényesdig húzódó eperföldeken is — és az ültetett fajtától függően van, ahol még csak most „szabadítják” ki a töveket az ágyásokat borító fekete fólia résein, s van, ahol zsinórban töltik meg a föld szélén sorakozó ládákat a leszüretelt gyümölccsel, s viszik a Halmi szélén lévő, modern eperátvevő területére. Itt csatasorba állva várják a Neamţ, Bákó, Suceava, Beszterce-Naszód megyéből érkezett felvásárlók, s amint megtelik a furgon, indulnak is a hazafelé — s köszönhetően az eperátvevőnek a község élete, forgalma sincs már fejre állítva ebben az időszakban, hiszen a felvásárlóknak már be sem kell menniük Halmiba, hogy ott a Fő utca mindkét oldalát elfoglalva torlódjanak. „Jönnek a felvásárlók, viszonteladók; melyik nap hogy: van, amikor nem győzzük megtölteni a furgonokat, van, amikor kevesebben vannak, de eddig még tisztességes árat fizetnek, és mi sem félünk attól, hogy esetleg a nyakunkon marad az eper, vagy legalább a ráfordított pénzünk nem terül meg. Mert az eperrel sok költség van ám — a napszámosokat is meg kell fizetni, s most még elég könnyű napszámost találni — és rengeteg munka. Ha semmi többet nem veszek figyelembe, csak azt, hogy az elmúlt napokban-hetekben hányszor tekertük fel a fátyolfóliát a sorokról, amikor kisütött a nap, és hányszor húztuk vissza, amikor lehűlt az idő, meg éjszakára, már az rengeteg. És akkor hol van még a többi?! Persze ez a tisztességes ár a mai napi helyzet, hogy mi lesz két vagy három hét múlva, azt senki nem tudja, csak a Fennvaló. De eddig nem panaszkodom” — mondja az egyik termesztő, hozzátéve az öregek által hajdanán megfogalmazott, mára már talán szállóigévé is vált számítást: amíg egy kiló eperből lehet venni egy kiló kenyeret, addig érdemes vele foglalkozni. Hiszen az epertermesztés és az abból való megélés mindig is „kockázatos vállalkozásnak” számított: egyrészt az illatos-aromás gyümölccsel — melyet a helyiek szerint úgy kell gondozni és óvni, mint egy gyermeket — egész évben sok a munka: átlagosan hatszor kell megkapálni, érés előtt meg kell hinteni a földet szalmával, hogy össze ne sározódjék, szedés után pedig le is kaszálják, hogy a növény ne pazarolja az energiáját a szaporítóhajtásokra, három-négy évente pedig újra kell ültetni, az ősszel kitett palánták viszont a következő évben alig teremnek valamicskét; másrészt az egyre kiszámíthatatlanabb időjárás is egyre bizonytalanabbá teszi az eprészkedést. Harmadrészt pedig a termesztőknek szembe kell nézniük a bevásárlóközpontok jóval olcsóbb, török, görög, spanyol importból származó eperfelhozatalával — merthogy még egy-egy regionális üzletlánc polcaira is szinte lehetetlen „beverekedniük” magukat a helyi eperrel, nem hogy országos, multinacionális bevásárlóközpontokba. Ráadásul a piaci gyümölcskupecek is nagyon keresztbe tesznek nekik: megvásárolják az olcsó, importált epret az áruházakban, majd hazaiként kínálják eladásra a gyanútlan vásárlónak, picivel kisebb áron, mint az őstermelők.

Szabó Kinga Mária