Ajándék-e a boldog időskor vagy bárkinek lehetősége van arra, hogy széppé tegye idős éveit? Kincses Angéla szociális munkással, a Caritas szatmárnémeti Szent Jakab Idősnapközijének vezetőjével erről és sok más, az idős korral kapcsolatos témáról beszélgettünk.

─ Az öregedés természetes folyamat, sokunk számára mégis nehéz elfogadni, feldolgozni azokat a változásokat, amelyekkel az időskor jár. Az Ön tapasztalatai szerint, hogyan viszonyulnak a szépkorúak az öregedéshez?
─ Van olyan idős, akit zavarnak az öregedés jelei, de ez temperamentum és személyiségfüggő. Persze, mi az ellátottakkal sokat beszélgetünk arról, hogy minden ránc egy mosolyról, egy boldog pillanatról mesél, hogy minden ráncnak megvan a maga története. Volt egyszer egy hölgy ellátottunk, aki azt mondta, ha 100 éves lesz, ő akkor sem jön ki úgy a fürdőszobából, hogy a szemöldöke ne legyen kihúzva, a szempillája spirálozva, és rúzs a száján. Azt mondta mindig, hogy egy nő nő, amíg él, és kutyakötelessége – nem másokért, hanem saját magáért – erre odafigyelni. 

Önmagam elfogadása, ez bizony probléma idős korban. Elfogadni azt, hogy nem vagyok az az egyén, aki ezelőtt két évvel voltam. Az idősek helyzete nem napról napra, hanem percről percre változik, és ezt nagyon kell tudni kezelni. Önmagam megismerése és elfogadása azért fontos, mert csak ha tisztában vagyok önmagammal, akkor tudok nyitni a külvilág felé is. Szerintem azért találkozunk olyan sok megkeseredett idős emberrel, mert nem tudja kezelni azt a helyzetet, amibe jutott. S ezt 27 év távlatából mondom, mintegy 60%-a az időseknek nagyon nehezen fogadja el a sorsát. 

─ Mit tehetünk azért, hogy idős korban is jól érezzük magunkat, hogy a kor árnyoldalai mellett meglássuk, értékeljük és élvezzük a szépségeit is?
─ Idős korban már kisebb az energiatartalékunk, nincs úgy motivációnk. Nyúlik a feladatok elvégzésére szánt idő, és emiatt úgy érezhetjük, mintha kevesebb időnk lenne, mint fiatalabb korunkban. Ilyenkor nagyon fontos elgondolkodni azon, hogy hol is tartunk, mit tudunk csinálni, mi az, amire képesek vagyunk. Ha ezt tudjuk, akkor egy napra csak annyit fogunk betervezni, amennyi, úgy látjuk, hogy aznapra épp elég, és nem többet. Mert, ha többet, akkor ott van a csalódás érzete, hogy én már nem vagyok képes, inkább nem is csinálom. De ha elvégzem az eltervezett feladatokat, akkor az már egy kielégülés. Amikor lefekvés előtt átgondolom, mi történt aznap, pompás érzés tud lenni, hogy csak képes vagyok még erre, meg erre, sőt még erre is. 

Nagyon fontos a szocializáció, hogy valamilyen társaság tagjaként, az idős érezze, tartozik valahova, ezáltal pedig ne szakadjon el a világtól. Az, hogy a napköziben közösségben van, pozitívan hat az idősre, mert itt szembesül azzal, hogy más ember is problémákkal küszködik, és ha az illető helytáll, akkor neki is van esélye helytállni. Ez pedig erőt ad. 

Akinek van egy kedvtelése, hobbija, fontos, hogy űzze is, de minden áldott nap, mert az örömforrás, az időst, de bármilyen korú embert, feltölti, és segít abban, hogy a következő naphoz is pozitívan álljunk hozzá. Van aki rejtvényezik, van aki templomba jár, van aki kiül délután a parkba beszélgetni ezzel-azzal. Van, aki főz, van, aki olvas. De embere válogatja, hogy kinek mi az, ami örömet okoz. És ha mégis úgy jönne el az időskor, hogy valakinek nem volt hobbija, nincs mi kitöltse az idejét, akkor el kell indulni, és megkeresni azt, ami tartalmat ad a mindennapoknak. Kezded a templomnál. Aztán el lehet menni önkénteskedni. Ott is megismersz embereket. Barátoknál is lehet érdeklődni, hogy tudnak-e esetleg valamilyen csoportot, vagy kirándulásra járnak-e, mikor, hova. Szóval lehetőség van, ami hiányzik, az gyakran a nyitottság. Az első akadályt, hogy én most nem megyek, mert ehhez nincs kedvem, azt kell átlépni. Ha egyszer-kétszer megpróbáltam, harmadjára már ösztönösen fogom csinálni és szívesen. Csak ezt az első lépést kell megtenni tudatosan, és meg is kell tennem magamért. Mert egyébként vár a magány, a teljes elzárkózás a világtól, és ennek csak destruktív hatása lehet.

─ Hogyan tehetjük kényelmesebbé otthonunkban idős korban?
─ Szerintem szükség lenne arra, hogy lakásunkat életkorunkhoz igazítsuk, módosítsuk. Ne legyen küszöb, ne legyen szőnyeg, mert ugye megcsúszhatunk benne. Meg kellene válni olyan tárgyaktól, amelyeknek csupán a leporolása és a visszatevése plusz erőkifejtés. Csakhogy azt tapasztaltam, hogy az idős emberek ragaszkodnak a tárgyakhoz. Vagy azért, mert valamilyen emlék fűződik hozzájuk, vagy egyszerűen nincs szívük kipakolni azokat. Itt, a Szent Jakab Idősnapköziben, egy hétfői napot azzal kezdtünk, hogy mindenki megkapta feladatnak – persze, én is – hogy a hét folyamán megváljon egy tárgytól, amelyre nincs szüksége – adja oda valakinek vagy dobja el. Hát, mondanom sem kell, a csoportnak a fele sem teljesítette a feladatot. Az egyik csoporttag például egy szűrőre gondolt, amelyet még az anyukájától kapott. És hiába van már helyette három másik szűrője, egyszerűen képtelen volt lemondani róla. 

Meg lehet figyelni, hogy az idős emberek lakása túlzsúfolt. Sok minden van, túl sok minden... Amikor látod, hogy port kell törölnöd, és neked azon a polcon 5 nipp van, és azt mind le kell venni – és csak ötöt mondtam – meg aztán vissza is kell tenni, az első reakció az, hogy akkor majd megcsinálom holnap. Ha nem is csinálod meg ma, benned van, tudod, hogy azt meg kell tenni, és nyomaszt. Nem teszed meg ma, nem teszed meg holnap, ez pedig ma is nyomaszt, holnap is. Holnapután, már az idegességtől, leveszel öt nippet, de már csak négyet teszel vissza, mert egyet eltörtél. És sok idős akkor sem akar lemondani a tárgyakról, amelyeket összegyűjtött élete során. 

─ Lehet ezen változtatni?
─ Nehezen, de lehet. Nekem például úgy sikerült megszabadulni az összes nippemtől, és nagyon sok felesleges dologtól, hogy kétszer költöztem. Ahányszor költözöl, amit úgy érzel, hogy fölösleges, azt dobod ki. Sokkal könnyebb megválni a tárgyaktól. És most látom a különbséget. Nekem is voltak nippjeim, csipkés tányérjaim, hiszen annak idején minden névnapra, születésnapra azokat kaptuk, mert az volt a divat. Megszabadultam tőlük, mert már nem volt hova vigyem, ebben a lakásban nincs erre hely. Ezek az új bútorok már nem is engedik meg, hogy plusz tárgyakat tárolj rajtuk. Most gondoljuk csak el, hogy a régebbi bútortípusokon hány olyan kis polc van, ami kívánja, hogy oda tegyél valamit. Viszont kaptam mamámtól egy hatszemélyes boros- és pálinkáspohár szervizt, na azt az egyetlen polcomra, ami van, rátettem, mert attól én sem válok meg. Ha nem kényszerül rá például egy költözés folytán, az idős emberek többsége tudatosan nem fog megszabadulni a felesleges dolgaitól. Ragaszkodnak ahhoz, amijük van. Egy élet munkája. Hát ha valaki nekem azt mondja, hogy a pelikános tolltartó, abból az időből, amikor én még gyermek voltam, vagy 50 éve, még az is megvan, és a kínai, málnaillatú radír, az is megvan, méghozzá eredeti csomagolásban, akkor miről beszélünk?

Ez valahol tükrözi a múlthoz való ragaszkodást. Ők emlékeikben is nagyon gyakran térnek vissza a múltba. Akkoriban milyen volt, amikor én gyerek voltam, falun mit csináltam, mikor dolgoztam... Mindig visszatérnek a múlthoz, és talán ezért is van az, hogy nehezen válnak meg attól, amit összegyűjtöttek egy élet során. 

─ Boldog idős – van ilyen? 
─ A Szent Jakab Idősnapköziben, megalapítása óta, azaz 27 év alatt, két emberrel találkoztam, akik nemcsak mondták, hanem tükrözték is a viselkedésükkel, a kommunikációjukkal, hogy igen, ők meg vannak elégedve az életükkel, ők semmin nem változtatnának. 

A kettő közül az egyik, egy hölgy, vak volt. Ez azt jelentette, hogy bementél utána, kikísérted az utcára, az autóba, segítettél neki felülni, kísérted a mosdóba is, mert mivel nem látott, szüksége volt erre. És soha, egyetlen panaszt nem hallottam részéről. „Nekem így is nagyon jó, kedves” – mondogatta. Soha nem felejtem el, egy nagyon szép karácsonyi koncert volt, és nem is kellett megkérdezni, annyira átszellemült volt az arca, ő úgy élvezte, pedig csak hallotta és nem látta, hogy az mindent elmondott. „Látja, kedves, ezért érdemes nekem még most is élni, mert ilyen örömök vannak még az életemben” – mondta. 

A másik egy úr volt, akinek a felesége meghalt, már kilencvenen túl járt, az erőnléte akkorra már kicsikét megfogyatkozott, plusz, hogy betegsége folytán kezelés alatt állt. Olyanokat csinált, hogy a kezelés után nem haza kellett vinni, hanem ide, a napközibe. Ő megélte a világháborút és az éhínséget utána. Nagyon kemény élete volt, míg a gyermekeit felnevelte, de azt mondta, nem bánta meg, minden úgy volt jó, ahogy volt, és hálát ad a Jóistennek, hogy ő itt lehet. Azt mondta egyszer: „Tudod, mit szeretnék? Házi aludttejet. Ha van aludttejem, megvan mindenem”.

─ Hogyan lehet valaki olyan boldog, kiegyensúlyozott 65+-os korában, mint az említett két szépkorú?
─ Ehhez egy kicsit át kell állítanunk a gondolkodásunkat. Ha nehézségeim is voltak, mert voltak, de megoldottam őket, és most is itt vagyok, az azt jelenti, minden megpróbáltatás erősebbé tett. Fókuszáljunk az örömteli percekre. Volt egy ellátottunk, aki azt mondta, ő nem hisz a boldogságban. Hisz abban, hogy vannak örömteli pillanatok, de azok sem láncban követik egymást, hanem néha itt, néha ott, de boldogság és tartós boldogság nincs. Mert mindig hiányzik valami, mindig vágyom valamire, mindig még ez, még az kell, és emiatt ő azt hitte, hogy boldogság nincs. 

Én hiszem, hogy van boldogság, és igen, hiszem, hogy van boldog öregkor is, csak át kell állítani a gondolkodásunkat. Már nem azt várom el magamtól, hogy én szolgáljam ki a családot, ahogy eddig megszokott volt, hanem tudatosítom, hogy most nem fizikailag segítek, hanem a jelenlétemmel, azzal, hogy ott vagyok. Az, hogy tudja, még van édesanyja/édesapja, nagymamája/nagytatája, az nagyon sok embernek a családban erőt ad. Figyeljünk arra, hogy bármikor eljönnek hozzánk látogatóba a családtagjaink, melegség várja őket, nem a panasz, hogy megint nem jöttél, megint nem hívtál... Mondjuk el nekik, mennyire örülünk annak, hogy jöttek, kérjük meg, meséljenek arról, mi történik az életükben. Szóval ahhoz, hogy örömökben gazdag legyen az időskorunk és a hozzánk közel állók számára is örömtelivé tegyük az együtt töltött időt, a mi hozzáállásunkon kell változtatnunk. Aztán a jó már jön magától.  

Nastor Erika