Nem tudni, hogy véletlen egybeesés, vagy a sors akarata volt, hogy ebben az évben egybeesett A Magyar Kultúra Hete és az egyetemes imahét. Ha nem esne egybe, akkor sem lehetne elválasztani a kettőt, hiszen az egyháztörténelem a kultúra része, kulturális értékeket pedig nem lehetne létrehozni isteni segítség, Istentől kapott alkotókészség és hit nélkül. Az elmúlt héten kicsit kötelező, másrészt az illik emlékezni, illik rendezvényeket szervezni sugallatára több helyen került előtérbe a magyar kultúra azzal a céllal, hogy lassan tömegesen is felismerjük, hogy minőségi, az embert felemelő művelődés nélkül élni lehet, de nem is érdemes. Azt lenne jó belátni, hogy kultúrával életvitelként méltó foglalkozni, nem hangzatosan, hanem tudatos elkötelezettséggel. Be kell látni, hogy érdemes az elmét csiszolgatni, mert ez nemcsak tudást és tartást, hanem vállalható jövőt is eredményez.

A Magyar Kultúra Hete nemcsak ünnep, hanem egy lehetőség is arra, hogy felhívjuk az emberek figyelmét, hogy a nagyvilágon egyetlen nemzetnek sincs olyan himnusza, ami egyben nemzeti ima is, de mellette ott van Kölcsey írott hagyatéka és íróink felhalmozott művei, válogathatunk az írott szóból, dallamból, amit a teremtett világban az ember alkotott. Ott vannak a könyvespolcokon az alkotó emberek gondolatai, ott vannak a színpadokon múltunk és történelmünk eljátszható pillanatai, a hangversenytermekben felcsendülnek az élet örömeit és fájdalmait felidéző zeneművek. A kultúrában ott van a gondolkodás és az elme szabadsága.

Az Ady Endre Társaság jó érzékkel vette észre, hogy a kultúrával jobban állunk, mint sok egyébbel. Sebek e téren is vannak, de nem annyira rossz a helyzet, mint lehetne. E felismerés cselekedetet is eredményezett, hanghoz és szóhoz kötött rendezvényeket. Kultúrából meríteni tehát azt is jelenti, hogy értelmes választ keresünk az örök dilemmára: hogyan éljünk?

 Elek György