Ez az első olyan európai háború, amit a közösségi média révén szinte percenként dokumentálnak. Bár a legtöbb platformon 13 év a regisztrációs korhatár, a szülők passzív-megengedő viszonyulása miatt jócskán fenn vannak ennél fiatalabb gyerekek is ezeken a felületeken. Ők most megdöbbentve/félve/szomorúan/zavartan tapasztalják, hogy a táncoló tinisztárok helyett háborús képeket tol eléjük az algoritmus. Adódik tehát a kérdés, hogy mit kezdjen a szülő ezzel a helyzettel.
Azt mindenki tapasztalja, hogy mennyire stresszes időszakokat élünk meg, ismét, hiszen senki sem gondolta volna, hogy a koronavírus-járvány mellett egy újabb, igencsak nehéz helyzet teszi próbára az embert. Ahelyett, hogy fellélegezhetnénk, folytatnunk kell kiszámíthatatlan mindennapjainkat. Nyilván ez a bizonytalanság sokunkból szorongást válthat ki, ami ebben a paranormatív krízishelyzetben normálisnak mondható. 

Lelki békénk új ellensége a háború. Annak ellenére, hogy a harcok nem nálunk dúlnak, mégis minden rezzenésüket végigkövethetjük és követjük is. A média felhasználásával pedig a gyermekek a felnőttekkel egy időben értesülhettek a háborúval kapcsolatos részletekről, így sok információ kendőzetlen maradt és marad előttük. Utólag ezeket az információkat tisztázni kell, ha a gyermek igényli, illetve ha látjuk a befogadott információk hatásának negatív következményeit.
Elkerülhetetlen, hogy gyermekünk találkozzon a háború fogalmával, annak képsoraival, s mivel minden szülő félti gyermeke lelki világát, emiatt igyekszik valamilyen módon felkészíteni csemetéjét a látottakra, hallottakra. Valóban fontos, hogy a gyermek a szüleivel beszélje meg azokat a kérdéseket, amelyek ismeretlenek, ijesztők számára, azonban még fontosabb kérdés, hogy mikor, milyen formában és milyen szinten beszélünk a történtekről. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban történik a legtöbb félreértés. Egy dolognak azonban feltétlenül el kell hangzania minden családban: valahol háború van, és mi biztonságban vagyunk.

Beszélni kell róla, de milyen szinten?

Dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó a kérdés kapcsán szülőknek szánt útmutatójában rámutat a gyermeknek az információ befogadására és értelmezésére való képessége, fejlődéselmélet szempontból: 
„Egy gyereknek nincs még egy olyan világértelmezési kerete, amiben ezeket az eseményeket el tudná helyezni. A személyiség harmonikus fejlődéséhez arra van szüksége, hogy a világot élhetőnek lássa, ahol a szülei biztonságban vannak, ahol a világ ugyanolyan lesz holnap is, mint amilyen tegnap volt.” A világba vetett alapvető bizalom megingása egyértelműen kihat a gyermekekre, amely viselkedésváltozás, érzelmi, hangulati, testi tünetek formájában jelentkezhet; zárkózottabbak, szorongóbbak lehetnek. Ennek értelmében ebben a periódusban a gyermekek biztonságérzetének a növelése a szülők elsődleges célja kell legyen.
Ahhoz, hogy ezt valóban biztosítani tudjuk, hitelesnek kell lennünk. Ha mi magunk folyamatosan félelemben és bizonytalanságban élünk a holnap kérdéseivel kapcsolatban, akkor gyermekünk számára nem tudunk hihetők lenni. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nyomjunk el magunkban a negatív érzéseinket, azonban lényeges, hogy aggodalmainkat a felnőttekkel beszéljük meg, a gyermek jelenléte nélkül. Kerüljük a spekulációkat, ne vetítsük előre elméleteinket, maradjunk az itt és mostban! 

Fontos tudnunk, hogy a háborús helyzet kimenetelébe (jelenleg) nincs beleszólásunk, ráhatásunk, kontrollunk. Egyes személyeket ez a kontrollvesztett helyzet teljesen lebéníthat, félelemmel, kilátástalansággal tölthet el. Másokat viszont belenyugvásra, akár elfogadásra késztethet. Ebben a periódusban a rugalmasság, azaz az ússzunk az árral hozzáállás nagy hasznunkra lehet. 
A média az a forrás, amely a hírközlésen túl félelmeinket táplálja, fenntartja. Figyeljük meg önmagunkon, hogy minél többet nézzük, olvassuk a háborúval kapcsolatos híreket, annál jobban fog foglalkoztatni ez a helyzet. A média korlátozásával jelentősen csökkenthetjük aggodalmainkat, törekedve lelki nyugalmunk megtartására. Ha a média így hat a felnőttre, hogyan hat a gyermekre? A válasz egyértelmű. Felvetődik a kérdés: milyen szinten beszéljünk a történtekről gyermekünkkel?
Az óvodásoknál az a lényeg, hogy őszintén beszéljünk, de nem érdemes túl részletesen, az elvont fogalmakat, mint maga a háború, még nem is értik igazán. 

A kisiskolások kezdik megérteni ezeket az elvont fogalmakat, nekik már lehet többet mondani erről — és adjuk meg a kérdezés lehetőségét! Azért vigyázzunk, mert nekik már könnyebb többet mondani, mint amennyit elbírnak. Emiatt lehet, hogy jobban fognak szorongani, erre érdemes figyelni. 
A serdülőkorú gyerekek már jobban értik, mi történik, ezért olyan légkört kell kialakítanunk, hogy érezzék: nem maradtak magukra a saját érzéseikkel, gondolataikkal. Mivel ők már maguktól is tudnak informálódni, érdemes arról tájékozódni, hogy gyermekünk honnan tudakozódik. Segíthetünk neki abban, hogy felhívjuk a figyelmét: kritikusan szemlélje az információkat, mivel rengeteg álhír van.
Kádár Annamária meseterapeuta szerint „ebben a témában rengeteg olyan teher van, amit a felnőtt kell elviseljen, nem tehetjük rá a gyermekre”. A jó anya-gyermek kapcsolat valóban fontos, de ez nem egyenlő azzal, hogy kendőzetlenül mondjuk el a valóságot, esetleg egy-egy melléktémát, akár részleteivel együtt. A gyermek figyelhet, kérdezhet, de ez nem jelenti azt, hogy el is bírja az információáradatot. 

A család szerepén túl az oktatási rendszereknek szintén mérvadó szerepük van a megfelelő és mértékletes információátadásban. Nem véletlen, hogy a történelemóra az alsósok tantervéből hiányzik. Nem segítünk azzal, ha háborús időben elmeséljük nekik például a világháborút, ha bemutatjuk nekik a harcban használt eszközöket, ismertetjük velük a különböző haditerveket. Az sem segít, ha arról beszélünk, hogy a különböző háborúkban hogyan bombázták szét a városokat, vagy hogyan haltak meg az emberek. Mindezzel csak olajat öntünk a tűzre.
Fontos azonban, hogy a gyermek fel tudja dolgozni a hallott, látott információkat. Nem mindenkit nyugtatnak meg a szavak, vannak, akik lejátsszák vagy lerajzolják. Ne ijedjünk meg, ha a gyermek háborúsat játszik, vagy rajzaiban megjelenít eseményeket. Fontos azonban arra figyelni, hogy ne legyen elakadás, ne mindig ugyanazt a „véres” jelenetet játssza el, vagy rajzolja le. Segítsük őt ezen átlendülni azzal, hogy kérdezzük: volt-e tűzszünet, hogyan zajlott a békekötés? 
Nagyobbaknak ne felejtsük el hangsúlyozni, hogy ez nem a mi háborúnk, más nemzetek konfliktusa, NATO-tagként pedig védettek vagyunk.
Azokon a gyermekeken, akiket nagyon foglalkoztat a háború, főleg, ha szorongást is kelt, segíthetünk azzal, ha bevonjuk őket humanitárius segítségnyújtásba, például teszünk valamit a menekültekért.

Mit tehet a szülő?

Álljunk készen a beszélgetésre! Ez egy olyan téma, ami ott lebeg a felnőttek világa felett, és érzik, hogy ez fontos a szülőknek, tanároknak, barátoknak. Teremtsünk most alkalmat arra, hogy minőségi időt töltsünk a gyerekkel. Csak egy ilyen bizalmi légkörben tud majd annyira ránk hangolódni, hogy meginduljon egy hangos gondolatáramlás, amibe mi is be tudunk kapcsolódni. Tegyük félre a telefont, a táblagépet, kapcsoljuk ki a tévét! Menjünk közösen sétálni, üljünk le társasjátékot játszani közösen! Ha már a tág világ zajos és bizonytalan, a mikro környezetét tegyük meghitté és érzelemtelivé! 
Minél kisebb egy gyerek, annál kevésbé van szüksége a racionalitásra, inkább az érzelmek ventilálására. Ezért elsősorban arra kérdezzünk rá, hogy hogy érzi magát! Minden érzelem legitim: lehet szomorú, félhet, vagy dühös is lehet. Mit érzett akkor, amikor a híreket hallotta? Mi volt, ami rémisztő vagy félelemkeltő volt?

Akkor tud a szülő hiteles lenni a gyerek előtt, ha ő is beszél az érzelmeiről. Lehet, hogy még ő sem tudta nevükön nevezni azokat az érzelmeket, amelyek benne kavarognak. Látnia kell a gyereknek, hogy teljesen rendben van, ha félelmet vagy épp dühöt érzünk.

Kerülni kell a tabukat, de azokra a kérdésekre válaszoljunk, amelyek őt érdeklik! Engedjük meg, hogy ő vizualizálja a dolgokat! Nem kell „túlinformálni”. Nem a hírekre kíváncsi, hanem a világ széteső puzzle-darabjait akarja helyre tenni. Nem az fog segíteni, ha több videót és hírt olvasunk majd vele. 
Érdemes kérdésekkel képbe kerülni, hogy mit tud a gyerek, mennyire igazak/hitelesek/teljesek az információk. Javítani kell a tévhiteket, csökkenteni kell a szorongást.
A legtöbb esetben a biztonság érzése sérül meg, ezt kell megerősíteni. Éreztessük vele, hogy az életének a rutinjai, szokásai nem fognak változni!

Ezt az élethelyzetet felhasználhatjuk az empátiánk fejlesztésére. Kapcsolódjunk be karitatív gyűjtésekbe, adományozásokba! Gyújtsunk gyertyát a békéért, imádkozhatunk, ha a család vallásos. Nagyon fontos, hogy kerüljük a sztereotipizálást és a viktimizálást. Javítsuk azokat a túláltalánosító mondatokat, amelyekben egy egész nemzetet tesznek felelőssé a háborúért. Nem segít a helyzeten, ha ellenséget gyártunk vagy gyűlöletet keltünk. 
A gyerekeknek kiváló adaptív és alkalmazkodóképességük van, nagyon erős lelki immunrendszerrel működnek. Nem segít viszont nekik, hogyha egy, a közösségi médiától felzaklatott szülő van mellettük. Próbáljunk mi magunk megnyugodni, és ezt nyugalmat fogja majd átvenni a gyerekünk is. SZFÚ