Csanáloson tartották meg a 2019-es esztendő első olyan megemlékezését, amelyen azért imádkoztak, hogy a deportálás soha ne következhessen be ismét. Lassan három évtizede annak, hogy meg lehet emlékezni azokról a borzalmas időkről.

Czier Mariska néni egyike volt annak a 260 csanálosinak, akiket 74 éve deportáltak. Tették ezt a kollektív bűnösség nevű embertelen eszme alapján — a németeknek, német származásúaknak részt kellett vállalniuk a Szovjetunió újjáépítésében (ha úgy adódott, vittek másokat is). A deportálás öt éve során 79-en hunytak el odakint. Azok közül, akik hazajöttek, már csak Mariska néni él, ő idén tölti a 93. életévét. Szatmár megyéből egyébként 5 ezer embert vittek el az úgynevezett málenkij robotra.

Ahogy az lenni szokott, szentmiseáldozat bemutatásával kezdődött a főhajtás. A különösen megható alkalmon Tzier Ernő, a Szent Kereszt Megtalálása titulusú templom plébánosa fogalmazta meg, hogy „az emberiség történetében nagyon sok igazságtalanság volt és van”. Hozzátette: „A sok közül a nemzetünket ért igazságtalan megítélés fáj a legjobban... Számunkra ez eleven, számunkra ez fájó.” Ennek értelmében „mostani szentmisénken elsősorban imádkozunk azokért, akik a deportálás idegen földjén hunytak el, és imádkozunk azokért, akik még itthon vannak közöttünk, és élnek, ugyanakkor emlékezünk a gyászos eseményre, kérjük a Jóistent, hogy mentsen meg minket a hasonló megpróbáltatásoktól”.

A plébános arról is szólt, hogy a deportálás iszonyatait túlélőknek évtizedekig titkolniuk kellett az ott történteket. Legfeljebb téli estéken mondhatták el a sok kínt szűk családi körben. Az emberségükben megalázottaknak kizárólag a hitük jelentett mentsvárat — emelte ki. „Ami igazából ott volt velük, és ami visszahozta őket, az az Istenbe vetett hit.” Továbbgondolásra méltónak mondta azt a tényt, hogy a deportáltak ott, a sivárságban is megtartották az egyházi ünnepeket, semminemű segítség nélkül. Ennek apropóján feltette a kérdést: vajon a maiak közül hányan tudják az ünnepek sorát? Zárógondolatként megfogalmazta: „Nekünk állandóan imádkozni kell azért, hogy hasonló ne történjen meg velünk.”

A plébániai közösség kórusa énekszolgálattal tette még meghittebbé a misét. Naplórészleteket is felolvastak, hogy ezzel is átérezhetőbbé tegyék a tragédiát. Felolvasták továbbá azt a levelet, amit a kétségbeesett itthoniak a pápának írtak, hogy mentse meg az elhurcoltakat, hogy járjon közben az ateista szuperhatalom vezetőinél. Csanálosról 260 személyt hurcoltak el, közülük 255-en római katolikus felekezetűek voltak, hárman görögkatolikusok, ketten pedig reformátusok — 13 asszonyt, 72 leányt és 175 fiút, férfit. A hogylétükről sokáig nem tudtak semmit az itthon maradottak.

Hazatérni a szülőfaluba

„1945. január 3-án népgyűlésre hívták a listán szereplőket, hogy a falu jövőjéről tárgyaljanak. Míg bent gyűléseztek, az orosz katonaság körülvette az egykori kultúrház és az iskola épületét. Haza már nem ment senki. (…) Január 5-én a mérki és vállaji csoporttal gyalog behajtották őket Nagykárolyba, a hajdani megyeháza udvarára. Január 9-én marhavagonokba terelték őket… (…) Nikitovka, Konsztantinovka, Horlovka és más települések lágereinek betört ablakai, a poloskák és a mínusz 20–30 fok lettek mindennapjaik megkeserítői. Voltak, akik megszöktek, voltak, akik legyengülve egy-egy betegszázaddal jöttek haza 2–3 év után, de a legtöbben 1949 végén, 5 év után látták meg újra a szülőfalujukat. Sajnos 79 deportált, főleg férfiak az ukrán tájakon nyugszanak jeltelen sírokban. A többieknek megadatott, hogy itthon, szülőfalujuk temetőjében aludják örök álmukat” — elevenítette fel a történéseket Mellau József csanálosi polgármester. Tette ezt hideg szélben, az egykori gyűjtőépület helyére emelt művelődési ház falán lévő emléktábla előtt. A márványtáblára mindahány csanálosi deportált nevét odavésték. Az elöljáró kifejtette: „Lassan-lassan a gyötrelmek részesei elmennek közülünk, maradunk mi, gyerekek, unokák. Tennünk kell érte, hogy e gyalázatos, embertelen gaztett ne merüljön a feledés homályába, kötelességünk állandóan a felszínen tartani e magrázó események emlékét. Az utókor feladata, hogy ne felejtsük el, hogy őseink igenis hősök, a mi kis népcsoportunk mártírjai voltak.”

Emlékeznünk kell rájuk

Tircsi Richárd, a Miniszterelnökség Nemzetiségi Kapcsolatok Főosztálya Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Osztályának osztályvezetője, Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, valamint Johann Leitner, a Német Demokrata Fórum megyei szervezetének elnöke is szólt a főhajtókhoz. Arról beszéltek ők is, hogy a főhajtásokat meg kell tartani, hogy ezek mementói legyenek az embertelenségnek. Hogy ilyen többet ne történhessen meg. A kegyelet virágait is elhelyezték az emléktábla alá — több környékbeli sváb település is képviseltette magát —, közben a hideg dacára lélekmelengetően szép énekekkel szolgált az egyházi kórus. A rendezvény további részében szeretetvendégségen vettek részt a főhajtók.

Megyeri Tamás Róbert