Likker Erika vallástanár kapta meg tavaly az M. Nagy Ottó-díjat, amelyet évente egy alkalommal ítélnek oda. A Nagykárolyban oktató pedagógus az egyházmegye első olyan vallástanára, akinek a munkásságát ezzel az elismeréssel méltatták. A díjazottal beszélgettünk.

— Kiknek szokták odaítélni az M. Nagy Ottó-díjat?

— A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben (KREK) ennek az elismerésnek az odaítélése 2011-ben indult el, Szűcs Éva előadótanácsos kérésének eleget téve. Vallástanároknak adják oda, olyanoknak, akiket az egyház szolgálatában nyújtott teljesítményük és áldozatos nevelőmunkájuk okán arra méltónak tartanak. Minden évben a KREK egy vallástanára kapja meg, és a közgyűlés dönti el, hogy pontosan ki a nevezettek közül.

— Ezek szerint az egyházmegyék jelölnek?

— Igen, az esperességek megneveznek egy-egy vallástanárt, és a közgyűlés az, amely mintegy elbírálja ezeket az előterjesztéseket, és meghozza a döntést.

— Ön előtt a nagykárolyi egyházmegyéből megkapta valaki ezt a díjat?

— Nem, még nem kapta meg senki. Én most nyolcadikként részesültem ebben az elismerésben.

— Milyen érzés?

— Hű, hát nagyon nagy megtiszteltetés. Ugyanakkor öröm amiatt, hogy érdemesnek tartottak rá. Egyébként meglepetés volt számomra, hogy az esperes úr jelölt.

— Ezek szerint nem tetszett róla tudni? Előzőleg nem egyeztetett önnel?

— Nem, nem. Amikor már biztos volt, akkor szólt az esperes úr, hogy fognak hívni a püspökségről, ne lepődjek meg. Ha nekem ítélik oda, akkor tudjam, hogy miről van szó. De amikor a jelölésemet elküldte, nem szólt.

— Hogy történt a díj, illetve az emléklap átadása?

— Igen, emléklapot és -plakettet kaptam. 2018. december 7-én tartották meg Székelyhídon a KREK éves közgyűlését. Ennek keretében adta át Csűry István püspök és Bara Lajos főgondnok.

— Miként alakult az, hogy vallástanár lett a hivatása?

— Már gyerekkorom óta a tanári pályára készültem, és úgy gondolom, hogy Istentől kaptam ezt a meghívást, amelynek megfelelve a vallástanári szakra jelentkeztem, alkalmasnak tartott arra, hogy az Ő szolgálatába álljak. Vallásos neveltetésben részesültem gyerekként is, és érettségi után természetesnek vettem ezt az irányt. Ugye a forradalom után, '91-ben indult Nagyváradon a Sulyok István Református Főiskola, annak keretében indult vallástanári képzés. Azt '95-ben végeztem el, ám az akkoriban még nem volt akkreditált oktatási intézmény, így a tanügy nem ismerte el a diplomáját. Ezért '98-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen újból államvizsgáztam, hiszen korábban mint „szakképzetlen” oktathattam.

— Annak idején az érettségi időszakában volt alternatíva? Például vonzotta-e az asztrofizika?

— Nem. Még általános iskolában, hetedik-nyolcadikban kémiatanárként tudtam elképzelni a jövőmet, de utána, tizedikre a kémia már kevésbé volt érdekes számomra. Tizenkettedikben a lelkészségen is gondolkodtam, ám talán nem értettem úgy a Szentírást, nem tudatosult bennem… Nehéznek tűnt a Szentírás olvasása, értelmezése, és ugyanakkor a tanári hivatás is vonzott, így adódott a vallástanári szak. Összességében egyértelmű volt, hogy Isten igéjét akarom közvetíteni, mégpedig a gyerekek felé.

— A tanárok közösségében a vallástanárok kicsit kívülállók, mint akár a sporttanárok. A többi pedagógus miként viszonyul az önök munkájához?

— A tanártársaim többsége elfogadja, megbecsüli a munkánkat. Velük együtt tudunk dolgozni. Az én környezetemben ilyenek vannak, nagyon sok pedagóguskollégám támogat például, ha valamilyen eseményre készülünk, vagy eltervezzük a diákokkal, hogy mondjuk egy alapítványt látogatunk meg, avagy tantárgyversenyre készülünk. Ez igaz mind az egyházi iskolában — a Kalazanci Szent József líceumban is oktatok —, de a világiban is, azaz a Nagykárolyi Elméleti Líceumban is. Persze vannak, akik kevésbé, néhány rossz tapasztalat is akad, de túlnyomórészt a támogatás a jellemző.

— Mi a feladata a vallástanárnak?

— Hű, ezt nehéz egy-két mondatban megfogalmazni. Elsősorban az, hogy hitet ébresszek a gyermekekben, és azt fejlesszem. Hogy olyan hitvalló keresztyénné neveljem őket, akik boldog-egészséges, keresztyén erkölcsi értékrenddel rendelkező felnőttekké lesznek. Ugye minden egyes gyermek egyedi, megismételhetetlen és értékes mint Isten teremtménye, erre próbálom a gyermekek figyelmét is felhívni, hogy igen is te is jó vagy valamiben, te is kaptál Istentől valamilyen talentumot, egy feladatot, amire téged rendelt az Úristen, és ezt keressük meg, és úgy alakítsa ki az életét, hogy ezt végezze. Ebben Isten támogatni fogja. Az Istenbe vetett bizalom a legfontosabb ahhoz, hogy egy értékes emberi életet tudjunk élni. Azt, amit Isten számunkra eltervezett. Egy olyan énképet szeretnék kialakítani — a keresztyén erkölcsökre alapozva —, amely által Isten terve szerint tudják leélni az életüket. Nagyon nehéz a munkája egy vallástanárnak, hiszen sok mindennel kell szembesülnie az órán. Egyrészt ismereteket is adok át, ám nevelek is. Nem az oktatás a hangsúlyos, hanem a nevelés. A vallástanárnak a lelki gondozásra is hangsúlyt kell fektetnie. Tehát egy adott bibliai történeten keresztül nevelek, mert közelebb viszem azt a személyt, akiről beszélünk…

— A mai gyerekek mennyire nyitottak minderre?

— Nagyon!

— Ezek szerint a „mai”, „mobil” és hasonló minősítéseknek nincs kihatásuk?

— Vannak osztályközösségek, amelyekben nehéz dolgozni. De mindig meg kell találjam azt a módszert, amely révén közelebb tudom vinni hozzájuk Istent, és tulajdonképpen ezzel az értékekre is felhívni a figyelmüket. Hiszen ebben az értékvesztett világban a mobil, valamint az egyéb kütyük foglalják el őket. Abban a hiszemben vannak, hogy a pénz az, ami számukra fontos, az jelenti számukra a boldogságot. De ugye a szeretet, a jóságnak a megélése, a segítségnyújtás az igazán fontos, de ezek számukra nagyon távoli fogalmak. Úgy vélik, hogy azzal nem lehet boldognak lenni, ha valaki segít a másiknak, vagy ha jóságos, hűséges vagyok. Ezeket már a nagyobb gyerekek el-elszokták mondani. Ilyenkor mindig visszaforgatom őket, hogy nézzük csak meg az adott helyzetet. Szituációs játékokat szoktam órára bevinni, és ezáltal egy kérdéskört eljátszani. A kérdéseikre a kapott feladatok mentén találhatnak választ. A szerepekbe beleélik magukat, és ezáltal lehet megbeszélni bizonyos dolgokat, és így értik meg azokat. Azt igyekszem tudatosítani, hogy önmagamat kell mindenekelőtt helyesen megismerni. És ezt Jézus Krisztus és Isten közelében tudom, mivel Isten teremtménye vagyok. Itt van a kulcs. Bennük van mindig egy üresség, amit keresnek, aminek a betapasztásáért futnak. És így persze, hogy a mobiltelefonok, a számítógép, a pénz, azt gondolják, hogy ezeknek a hajszolása és ezeknek a megkapása kitölti ezt az űrt, ami bennük van. Én próbálom őket ráébreszteni, hogy ez az üresség nem más, mint a Teremtő utáni vágyódás. Arra törekszem, hogy ne adják át magukat a kísértéseknek, a kívánságoknak. Megbeszéljük, hogy a mai világban mi az értékes. Mindig felállítunk egy sorrendet, majd megbeszéljük azt, hogy mi a helyes értékrend. És megbeszéljük, hogy ez a helyes keresztyén erkölcsi értékrend az, amit tulajdonképpen Istentől kaptam. Mert bár megvan bennem a szeretet is, de milyen szeretet? Csak önszeretet. Csak az én személyemre irányul, csak én szeretnék kapni. Ha én adok, akkor megtapasztalhatom azt is, hogy kétszeresen kapok. No, mindez nekik olyan távoli… Ellenben amikor ezt megérzik, akkor nagyon örülnek, akkor már könnyebben lehet velük dolgozni.

Megyeri Tamás Róbert