Ft. Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke a Szatmár-Németi Református Egyházközség lelkipásztorának és presbitériumának meghívására érkezett Szatmárnémetibe. Ebből az alkalomból beszélgettünk el a kárpátaljai egyházvezetővel.

— A Kárpátaljai Református Egyházkerület megalakulásakor (1921) hatvanötezer gyülekezeti taggal rendelkezett, hetvenhét gyülekezetből, három fíliából és három missziói gyülekezetből állt. A gyülekezetekben hetvenhat lelkész és öt segédlelkész teljesített szolgálatot, ötvenegy református iskola működött. Hogyan alakult az egyház élete a továbbiakban?

— Az egyházkerületünk igaz, hogy megalakult 1921-ben, és nehéz körülmények között működött a csehszlovák szférában. Sok lelkész kényszerült odahagyni ebben az időszakban Kárpátalját, le kellett tenni a nyelvvizsgát ahhoz, hogy lelkészként tevékenykedjen, ez a vizsga nem mindenkinek sikerült. 1939-től egy kis levegőhöz jutott a református egyház, ez azt jelenti, hogy újra tanulhattak a diákok. Ez feltöltekezése volt a gyülekezeteknek, de 1944 után újra beárnyékolt és megnehezített életkörülmények között kell elképzelni a reformátusság életét, teljes vagyonelkobzás történt, a lelkészek többségét elhurcolták a sztálini lágerekbe, minden lelkésznek ki kellett költöznie a parókiáról. Az államosítás maximálisan ment végbe, Sztálin haláláig (1953) a lelkészek börtönben maradtak, Kazahsztánban, Szibériában raboskodtak. Sztálin halála után enyhült egy kicsit a rendszer, a börtönben lévőket 1956 előtt szabadon engedték. Ez fontos dolog, mert az ötvenhatos forradalom után a magyarok újra veszélyesek lettek a nagy Szovjetunió szemében. 1956-ban is gyilkoltak meg lelkészeket, például Gecse Gézát. Ő akkor huszti lelkész volt, nem követett el semmit, de meg akarták félemlíteni a magyarokat, példát akartak statuálni. A Szovjetunió ideje alatt a lelkészeknek nagyon nehéz sorsuk volt, nem lakhattak a gyülekezetükben, harangszóra érkezhettek, és egy órán belül el kellett hagyniuk a települést. De azokat a lelkészeket is, akik nem voltak börtönben, megfosztották lelkészi jogaiktól, és hogy lejárassák őket, utcaseprőket csináltak belőlük. Ezt is túlélték, és visszaálltak a lelkészi szolgálatukba, azok is, akik Szibériából tértek haza. Ez megerősítette Kárpátalját, mert ha akkor hatvanötezer gyülekezeti tag volt, most közel százezren vagyunk. A mi közösségünk nem már, hanem még csak ilyen. Hetvenhét gyülekezetből lett száznyolc. Van százharminc hitoktató, akik nagy munkát végeznek, ezek nem kapnak állami fizetést, hanem a gyülekezetek fizetik ki a hitoktatási díjat, ezért nagyon aktívan részt vesznek a gyülekezetépítésben.

— Az elkobzott egyházi javakat visszakapták?

— A parókiákat visszakapták a gyülekezetek, nincs törvény, hogy vissza kell adni, imaházaknak nevezték el őket. Más ingatlanokat nem adtak vissza, földeket sem. Az, hogy visszakaptunk valamit, az nem jelenti azt, hogy visszaszolgáltatták, hanem hoztak egy határozatot, hogy a miénk lehet. Volt például egy roskadozó óvodaépület, amit megkaptunk, de hát egy magyar református közösség hogyan tegye ki a magyar református gyerekeket az óvodából? Azokat az épületeket adták vissza, amelyek már dőltek össze, a telek azonban az önkormányzat tulajdonában maradt. Ez év tavaszán még volt olyan lelkész, aki albérletben lakott.

— 2007-ben, a beiktatásakor azt mondta: „A legfontosabb célom, hogy az egyházunk egységes maradjon, és bibliai alapokon szolgáljon”. Sikerült ezt a célt elérni?

— Én úgy gondolom, hogy sikerült, ez a mondat úgy értendő, hogy 2006-ban volt nálunk egy egyházszakadás. A lelkészek tíz százaléka egy szigorú, kálvinistának mondott irányzatra tért át és szakított a többiekkel. Nekem az volt a küldetésem, hogy amit leszakítottak, én visszaöltsem, és ez nagy részben sikerült, van még körülbelül háromszáz fő, aki nem tért vissza. Azokat a lelkészeket, akik elszakadást okoztak, nem fogadtuk vissza.

Most a missziói célunk — azon túl, hogy mindenkit biztatunk, bátorítunk, hogy közösségben maradva vállaljon gyereket — az,hogy a passzív és az aktív egyháztagok közötti nagy különbséget próbáljuk leszűkíteni, hogy minél több passzív egyháztag aktívvá váljon, hiszen ez gyülekezeti növekedést hoz, és a biblikus élet, az igazsághoz való ragaszkodás népszaporulatot is hoz. Én most minden lelkésztől megkérdezem, hogy a gyülekezet hány százaléka jár templomba? A lelkésznek kötelessége mindent megtenni, hogy a híveket bevigye a templomba. Minden család után el kell menni. Ha ez megtörténik, a gyülekezeti tagok nem azt fogják mondani, hogy a papunk hét közben láthatatlan, hét végén pedig érthetetlen, hanem tudják, hogy ott van közöttük.

— Milyen mértékben kell politikai vagy inkább érdekvédelmi szerepet vállalnia az egyháznak, hogy változtasson a közösséget hátrányosan érintő körülményeken?

— Kárpátalján — de máshol is — az egyháznak kettős küldetése van: az egyik az evangélium hirdetése, a másik pedig a nemzet érdekeinek a megvédése. Kárpátalján a megmaradásunk az Istenhez való ragaszkodástól függ. Nekünk, magyaroknak a református hit Isten kegyelmi ajándéka, amiben megtartatásunk van. Ezt nem szabad nekünk elhanyagolni sohasem. Én mindig féltve intem a lelkészeimet, hogy ők ne magyarkodjanak, hanem legyenek magyarok. Ők hirdessék az evangéliumot, soha ne bántsanak mást, de a sajátjukért álljanak ki az utolsókig. Ha ezt teszik, a gyülekezeti tagok fogják látni a hűséges ragaszkodásukat Istenhez és nemzetükhöz. A mai gyülekezeteknek arra van szükségük, hogy legyen a közösségnek vezetője. Hiteles emberre van mindig szükség az egyházban, hiteles emberre van szükség az iskolában, és hiteles emberre van szükség a politikában. A világ sokszor nem bírja ezt elviselni, ahol egy hiteles ember megjelenik, rágalommal igyekszenek tönkretenni. Nehéz a hiteles ember dolga, de nekünk hozzájuk kell ragaszkodnunk.

Elek György