Születésének 100., nyugdíjba vonulásának 30. és elhunytának 27. évfordulóján hálaadó–megemlékező istentisztelettel, emlékkő–leleplezéssel és könyvbemutatóval emlékeztek Kabay István lelkipásztorra, aki közel négy évtizeden át „vetett a léleknek” az Avasban.

Zsúfoltságig megtelt a vámfalui református templom vasárnap délután, ahol a közösség apraja–nagyja, valamint a Nagybányai Református Egyházmegye lelkészei mellett összegyűltek – mondhatni a világ minden tájáról – a család tagjai, hogy szeretettel és hálával emlékezzenek Kabay István lelkipásztorra, akinek eseménydús és megvalósításokban gazdag életútját ennél az idézetnél mi sem példázza jobban: Z„Aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.” Kabay István pedig bőséggel vetett a léleknek már teológusi évei alatt is, amikor Mezőújlakon Földes Károly lévita lelkésznél, a Mezőség pusztuló népe között szórványgondozást végzett, és 9, egymástól nagy távolságra lévő szórvány-gyülekezetben hirdette Isten igéjét; vetett a léleknek Nagybányán s a kerülethez tartozó Erdőszádán, Borpatakon, Fernezejen – ahol az emberek várták Isten igéjét és nem lehetett nem menni, gyalogosan birkózva a nagy távolságokkal. És vetett a léleknek az orosz fogságban is, ahol egyetlen kincsét, a Bibliát zubbonyába varrva rejtegette; vetett Patóházán és közel négy évtizeden át Vámfaluban, valamint Avasfelsőfaluban és Bikszádon s nemcsak nagyobb családjában, a református közösségben, de szűkebb családjában is.

„Természetes lenne, hogy én most a lelkészi szolgálat öröméről, szépségéről szóljak és valószínűleg sokan meglepődnek: mi köze az égő csipkebokornak ehhez az ünnepséghez? Csak annyi: az égő csodálatos csipkebokor történetében akkor jelenik meg Isten, amikor feje tetejére áll Mózes körül minden – mint ahogy Kabay István életében is jó néhányszor feje tetejére állt a körülötte lévő világ, de egy a legfontosabb a lelkésznek, mint ahogy Mózesnek is volt: Istenre figyelni.” – fogalmazott ünnepi igehirdetésében Gellén Sándor esperes, aki Mózes II. könyvének 3. részét választotta prédikációja alapigéjéül. „Nem azt kérdezem, mi volt az életében 73 év alatt, hanem azt: hányszor látta a csipkebokrot égni és hányszor hallotta az égő csipkebokorból vagy az égő világból: Mózes, én küldtelek, mentsd meg a gyermekeimet, az én népemet szabadítsd ki a fogságból”. Azokban az években új teológus–generáció nő, akik hittel és imádsággal mutatják az utat, hiszen az a szolga, aki nem tud igazán pásztora lenni a közösségnek akkor, amikor az nyomorúságban van, az örömben sem fog az lenni, és mindig fontosabb lesz neki a pénz, mint a nép, amely reábízatott. Kabay István életében sokszor égett a csipkebokor és égett a világ is a fronton, az orosz fogságban, Patóházán, majd Vámfaluban – ahová a semmibe érkezett, ám mint ő maga mondta: nincs itt semmi, csak az Istenbe vetett hit, de ezzel lehet jövendőt építeni! Majdnem 40 évig szolgált itt, nektek, a vámfalui gyülekezetnek mutatta az utat akkor, amikor a '48–49–es években mindeneteket elvették és a papokat vádolták mindezért és biztatott benneteket: az élet viharaiban meg lehet állni Isten segítségével. És itt Vámfaluban akkor is jártak a templomba, amikor máshol nem.”

Az ünnepi igehirdetést követően Bogdán Gyöngyike, Kabay lelkipásztor négy leánya közül a leánya köszöntötte a jelenlévőket és köszönte meg hálatelt szívvel mind Balla Gábor jelenlegi tiszteletesnek, mind a presbitériumnak és nőszövetségnek, amiért lehetőséget adtak és támogatást nyújtottak az ünnepség megszervezésében. „De te maradj meg azokban, a miket tanultál és a mik reád bízattak, tudván kitől tanultad – ez az ige nem csak 30 éve, apukám búcsúprédikációján volt aktuális, hanem napjainkban is szól hozzánk és tanít, hogy maradjunk meg a tiszta hitben, bármily nehéz is az. Örvendek, hogy itt lehetek, mert ha el is kerültem, kerültünk Vámfaluból más országba, az unokák más kontinensre, érdeklődésünk soha nem szűnt meg iránta – hogy is lehetne elfeledni a kirándulásokat Máriavölgyre, Büdössárra, Mikére, Kövesére, Dánudvarba! – és figyelemmel kísértem a tiszteletes urak jöttét–mentét a 30 év alatt s ilyenkor mindig eszembe jutott: vajon mi volt az én apukám titka, hogy 37 évet egy faluban tudott szolgálni? Tudom, az Úr akarata volt ez, de kellett a presbitérium, a gyülekezet szeretete, megértése, egymás kölcsönös elfogadása. Megmaradt egyszerű falusi papnak, aki kitartott gyülekezete mellett, pontosan és bölcsen igazgatva azt.” – mondta meghatottságtól el–el csukló hangon, s a gyülekezet tagjai közül is sokaknak könnybe lábadt a szeme. „Milyen sok helyről, Szatmárnémetiből, Magyarország különböző vidékeiről, Németországból, Kanadából tudta egy napra, egy délutánra összegyűjteni Isten az övéit, hogy visszapillantsunk és hálát adjunk. Hiszen amelyik gyülekezet nem foglalkozik múltjával, nem gondol előljáróira, az hogyan is beszélhetne, hogyan is gondolhatna a jövendőre? Ezért is állítottuk össze ezt a kis könyvet, amely egyrészt a Vámfalui Református Egyházközség történetét foglalja össze a kezdetektől, azaz az 1200–as évektől 1962–ig, Kabay István munkája nyomán, majd '62–től napjainkig, másrészt pedig a tiszteletes úr életét mutatja be, számtalan fényképpel gazdagítva.” – fogalmazott Balla Gábor tiszteletes, felemlítve az „újkor” fontosabb eseményeit, a két templomszentelést, melyeket egy–egy keresztelő tett még bizakodóbbá, az elektromos áram bevezetését a templomba, a máig tökéletesen működő fűtésrendszer kiépítését – melyek mind–mind Kabay István nevéhez kötődnek, majd a szolgálatban Kabay Istvánt követő Müller Dezső egykori vámfalui lelkipásztor elevenítette fel ismeretségük és szolgálatuk éveit. A beszédek között az énekkar csodálatos előadása tette még ünnepibbé a délutánt, mely a templom falain belül érdekes és múltat idéző filmvetítéssel zárult – s a cinteremben folytatódott tovább, ahol a jelen lévő lelkipásztorok egy–egy igével mondtak áldást a Kabay István életének, munkásságának, vámfalui évtizedeinek emléket állító márványlapra, mely elé nem csak az unokák helyezték el a kegyelet virágait, de a szatmárnémeti és a hajdúszoboszlói gyülekezet is koszorúját. Az ünnepség szeretetvendégséggel zárult – és jóízű beszélgetésekkel a régi vámfalui ismerősökkel, barátokkal.

Szabó Kinga Mária