Irinyi Jánost általában a zajtalanul gyúló foszforos gyufa feltalálójaként tartják számon, bár ezen a pillanatnyi ötletén messze túlmenő eredményei vannak a kémia újszerű szemléletének terjesztésében.

Születésének helye és időpontja is bizonytalan. Egyesek szerint 1817-ben Albison (Erdély, Bihar megye), más vélemény szerint 1819-ben Nagylétán (Hajdú–Bihar megye, Debrecentől 25 kilométerre) látott napvilágot (az életrajzkutatók előbbit tartják inkább valószínűnek). Édesapja Irinyi János, a báró Mandel család nagylétai uradalmának tiszttartója volt. Maga az Irinyi család régi református nemesi család, Szatmár megyei gyökerekkel.

A gyufa felfedezése

Nagyváradon és Debrecenben is tanult, de kémiai ismereteit a bécsi Politechnikumban szerezte. Egyik professzorának (az erdélyi származású Meissner Pálnak) sikertelen kísérlete kapcsán jött rá a nem robbanó, zajtalan gyufa megoldásának gondolatára. A professzor egyik előadásán ként ólom–dioxiddal dörzsölt össze, „ígérvén a hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyúlni, de ez nem történt, nekem hamar az jutott eszembe — mondta később Irinyi — hogyha kén helyett foszfort vett volna, az már rég égne.” Ebből a hirtelen ötletből született a találmány és hosszú kísérletsorozat után megoldódott a régóta keresett zaj nélküli gyufa kérdése. 1836–ban szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát (a gyufa fejében a foszfort nem kálium–kloráttal, hanem ólom–dioxiddal keverte). Találmányát eladta egy Rómer István nevű gyufagyárosnak, a kapott összegből külföldre ment tanulmányútra, s ebből fedezte későbbi berlini egyetemi, majd hoffenheimi gazdasági akadémiai tanulmányait.

Berlinben, 1838-ban (21 évesen) könyvet írt a kémia elméletéről, amelyben különösen a savakkal foglalkozott. Értekezett a szikes talajok javításáról is. A magyar szikes földterületek mésszel történő javítását először Irinyi javasolta. Ugyancsak ő alapította az első magyar gyufagyárat (gyújtófák gyára) 1839-ben Pesten.

A kémia „forradalmasítása”

A kémiát forradalmasító új eszmék hatására, amelyek A. L. Lavoisier és követői közreműködésével indultak el Franciaországból, 1838-ban megírta első tudományos értekezését. Ebben a kémia elméleti kérdéseivel, különösen a savelmélettel foglalkozott. Ezzel az értekezésével magára vonta a német kémikusok figyelmét és ezután már nyitva állott előtte az út a tudományos körökhöz. Rövid berlini tartózkodás után Hochenheimbe ment, az ottani híres gazdasági akadémiára. Mint 22 éves fiatalember, aki földbirtokon nevelődött, tudta, hogy milyen elmaradott földművelés folyik Magyarországon, úgy gondolta, hogy az ott tanultakkal használni tud majd hazájának.

1839-ben visszatért Magyarországra és belevetette magát a magyar tudományos életbe. Sorra jelentek meg értekezései. Ebben az évben megjelent dolgozatában a szikes talajok javítására is kitért, kalciumsókkal (calcium–klorid, calcium–nitrát, mészkő) akarta megkötni a sziket.

Később Budapesten gyújtógyárat alapított. A gyár fellendült és naponta félmillió gyufát gyártott. De vetélytársai mindent megtettek annak érdekében, hogy tönkretegyék a jól menő gyárat, s Irinyi — a zajtalanul gyúló foszforos gyufa felfedezője — a városi tanács szeszélye folytán nem lehetett gyufagyáros, a gyárat kénytelen volt eladni. 1846-ban Karlsruheban tartózkodik, és cikket küld a hazai „Hetilap”-nak a lőgyapotról, amelyet éppen abban az esztendőben fedezett fel Ch. F. Schönbein. Maga Irinyi is foglalkozott a lőgyapottal, s annak robbanó hatásával. 1847-ben ismét hazatér és 100 holdas vértesi birtokán gazdálkodik. Meghonosította a géppel való szántást, vetést, boronálást, a talajjavítást hamuval és mészsóval végzi.

Irinyi a 48-as szabadságharcban

A 48-as ifjúság vezetői közé tartozott. Többek között Irinyi János és József nevű öccse is részt vett a híres 12 pont megfogalmazásában. Egyre közelebb került Kossuth Lajos köréhez, aki őt bízta meg az ágyúöntés és puskaporgyártás irányításával, és az állami gyárak felügyeletével. Őrnagyi rangban a nagyváradi lőporgyárat vezette. A szabadságharc bukása után egy ideig öccsével együtt a pesti Újépületben (Neugebäude) raboskodott. A kiszabadulás után (1850) után visszavonult a politikai élettől, tudományos munkásságának élt. A szabadságharc bukása megtörte, ezután már semmit sem publikált. Sajnálatra méltó, hogy a reformkor legtehetségesebb, lelkes magyar vegyésze számára nem volt meg a lehetőség, hogy képességeit kibontakoztassa. A mai köztudatban csak a gyufával kapcsolatos tevékenysége ismert, pedig az új szemléletű kémia egyik legelső hazai terjesztője volt, jelentős szerepet játszott (Bugát Pállal és Nendtvich Károllyal együtt) a magyar kémiai szaknyelv kialakításában is. Élete utolsó szakaszában könyvelői állást kellett vállalnia, majd a debreceni Gőzmalom igazgatója lett. 1895. december 17-én hunyt el Vértesen.

Stahl István