A március 15-i rendezvények szónokai mindig elmondják, hogy a magyar nép küzdelme meghatározója volt Közép-Európa történelmének: fellobbant egy szikra, melyre egész Európa felfigyelt. A szabadságharc elbukott ugyan, de az európai népek élete már más volt, mint azelőtt. Tudjuk, hogy mi történt 1848. március 15-én, mégis szükséges, hogy újra és újra szemügyre vegyük ennek a napnak csodáját. Újra és újra számot kell vetnünk azzal, hogy mit is ünneplünk, nehogy szertartássá merevedjenek a megemlékezések. Mi az, amiről nem szabad megfeledkezni? Petőfi, Jókai, Vasvári és a többi márciusi ifjú fellobbantották a fáklyát, kezdetét vette egy sok megpróbáltatással járó harc, mely egységbe kovácsolta a nemzetet. Ezrek és ezrek álltak Kossuth zászlaja alá, nemesek, értelmiségiek és egyszerű parasztemberek. Mindenüket készek voltak feláldozni a haza oltárán. Sokan jeltelen sírokban nyugszanak, a szerencsésebbeknek talán jutott egy-egy kopjafa.

Vajon a mai magyar ember képes lenne-e ekkora árat fizetni hazája szabadságáért? Tudjuk-e tartani olyan büszkén a piros–fehér–zöld lobogót, mint tették akkor régen a 48-as őseink? Ott van még a tudatunkban, hogy csak azok a nemzetek lehetnek gazdaságilag is erősek, amelyeknek a műveltsége is magas, és lemaradnak azok, akik a kultúrát mellékesnek, sőt egyenesen felesleges pénzkidobásnak tartják. Ez nem politikai kérdés, ez a magyar kultúra létének kérdése, amely a magyar megmaradást szolgálja. A kultúránk és keresztény vallásunk eredményezte azt, hogy több mint ezer éve élünk itt a Kárpát-medencében, és itt szeretnénk élni a következő ezer évben is. Petőfi, Jókai és Vasvári töretlen hite útmutatást kell hogy adjon a mai ember számára. Azt a mindent elsöprő tüzet kell fellobbantani és bízni, hinni kell, ahogyan azt ők tették. A magyarság erejére és összetartására van ma szükség. A történelem folyamán kapott pofonok rámutattak arra, hogy mindig vereséget szenvedtünk, amikor széthúzó nemzetromboló politikát folytattunk. Nemzeti egységünkben rejlett, és rejlik ma is az erőnk. A tét ma is nemzetünk fennmaradása, csak egy kicsit más formában. Mint a szabadságharcban akkor, ma is e harcot nekünk, magyaroknak kell megvívnunk. A honfoglalástól napjainkig rajtunk soha senki nem segített, mindig magunkra voltunk utalva és hagyatva, az eredményekért keményen meg kellett harcolnunk, és mindig mindenért magasabb árat fizettünk, mint a körülöttünk élő népek. A magunk számára sem lehet bizonyára haszontalan ilyen alkalmakkor, ha magunkba tekintve kérdőre fordítjuk a Nemzeti dal erkölcsi felhívását, és megkérdezzük önmagunktól: Hí a haza? Hiszen fontos önvizsgálatot tartania kinek-kinek, hogy mennyire érzi legbelül hívó szavát a hazának. Mert törékeny a szabadság, amely szabad emberek és haza nélkül elvész.

Elek György