Hetven évvel ezelőtti szomorú eseményre emlékeztek szombat délelőtt Csanáloson. 1945. január 3-án kezdődött meg a Nagykároly környéki falvakból a svábok deportálása. Sokan soha nem tértek haza.

1945. január 3-án kezdődött meg a Nagykároly környéki sváb falvakból a svábok deportálása. Férfiakat, nőket vegyesen vittek kényszermunkára, marhavagonokba lökdösve az embereket, akik közül többen már út közben elhunytak. A többéves szenvedést sokan nem élték túl, nyughelyük az ottani föld lett. Akik pár év után hazajöttek, egy életen át hordozták magukban a fájdalmat. Az itthon maradt özvegyek, árvák, soha nem heverték ki a deportálás következményeit. Hetven év után, a mai nemzedék rájuk emlékezik, vázolta fel a történéseket Ft. Heinrich Antal plébános, aki a szomorú alkalomból tartott ünnepi szentmisét celebrálta. Mint mondta, a deportáltakat a munkatáborokban a nehéz munkán és betegségeken kívül az éhínség is tizedelte. Káposztaleves, apró hal volt az étel, amivel etették őket, hogy aztán jobban bírják a nehéz munkát. 1945-ben és 1947-ben haltak meg a legtöbben az elhurcoltak közül, míg az 1946-os és 1948-as esztendő nem követelt annyi halálos áldozatot a csanálosiak közül. „Egyre kevesebben beszélnek az ott történtekről, azok közül, akik átélték a deportálás szörnyűségeit. Pedig beszélni kell róla, hogy így próbáljuk meg elérni: ilyesmi többé ne történhessen meg. Ma rájuk emlékezünk: szüleinkre, nagyszüleinkre, dédszüleinkre” — mondta a plébános.

Koszorúzás az emlékműnél

A szentmisét követően, a község temetőjében található emlékmű elé vonult az emlékezők nem túl népes csoportja. Itt folytatódott a megemlékezés, melynek során, a helyi fúvószenekar és az énekkar alkalomhoz illő dallamokat szólaltatott meg. Mellau József polgármester pár szóban méltatta az eseményt és koszorút helyezett el az emlékműnél. Mindössze hatan élnek már csak Csanáloson, azok közül, akik túlélték a deportálást és hazatértek. Közülük Czier Mária volt az egyetlen, aki részt tudott venni a megemlékezésen.

A rövidke program koszorúzással ért véget, melynek során a helyieken kívül Vállaj és Mérk képviselői is az emlékezés virágait helyezték el az emlékmű talapzatánál, néhány helybeli pedig mécseseket gyújtott az elhunytak emlékére. Közös ének és ima zárta a megemlékezést.