A pénteki Helikon-esten az irodalmi folyóirat szerkesztői és munkatársai olvastak fel műveikből, majd az irodalmi élet néhány időszerű problémájáról beszélgettek az ott megjelentekkel.

Pénteken Az áttetsző idő terében címmel tartottak Helikon-estet Szatmárnémetiben, ahol a folyóirat két szerkesztője, Papp Attila Zsolt és Horváth Benji, valamint annak három munkatársa, Fischer Botond, Márton Evelin és Serestély Zalán olvastak fel műveikből és beszéltek az irodalmi folyóirat múltjáról és jelenéről, a pályakezdők segítéséről, az erdélyi kiváltságos helyzetről, de szó esett a lap Pavilon 422 rovatáról, melyben egyre több helyet kap a slam poetry. Papp Attila Zsolt ismertette, hogyan lett az egykori Utunkból Helikon, és az hogyan változott a rendszerváltozástól napjainkig. A régi nagy generáció tagjait fiatalok váltották fel, majd újabb fiatalítások következtek. A lap egyik legfontosabb rovata a pályakezdők rovata, melynek neve előbb Serény múmia, majd Nagy kilometrik, jelenleg Pavilon 422. Horváth Benji szerint a fiatal írók minifolyóirata ez a rovat.

A Slam Poetry a múlt század nyolcvanas éveinek közepén jelent meg mint önálló előadói műfaj, a Spoken Word versengő formájaként, Marc Kelly Smith („Slampapi”) kezdeményezésére. Ez egy modern költészeti stílus, ami

nem versfelolvasás, mert első hallásra is érthető a szöveg, és többnyire fejből mondják, színpadi elemekkel tarkítva. Nem színházi előadás, mert nincs előzetes forgatókönyv, bárki felmehet a színpadra. Nem rap, mert nincs alatta zene, és nem is szükséges a kötött ütemes lüktetés. Kicsit mégis rap, mert az utca nyelvén szól, aktuális témákról, hétköznapi emberektől, hétköznapi embereknek. Kicsit mégis színház, mert az egyes versek előre megtervezettek, begyakoroltak, és az előadók a szavakon kívül egész testüket is bevethetik. Kicsit mégis vers, mert többnyire van benne rím, hasonlat, metafora és egyéb költészeti elemek. Ez egy kötetlen stílus, amiben az egyetlen szabály, hogy a slammernek három perce van a színpadon a szavalásra, hogy érveljen, meggyőzzön, megnevettessen, szórakoztasson, elgondolkodtasson és sikert arasson.

A beszélgetés során a Nagykárolyban élő Fischer Botondot arról kérdezték, mennyire jelent számára nehézséget, hogy a központtól távol, a periférián él. Fischer szerint fontos, hogy az alkotó milyen környezetben él. Számára egy idő után kezd ellenségessé válni Nagykároly, mert nem egy olyan környezet, ahol tovább lehet vinni az értékrendet. Márton Evelin tizenegy évet élt Bukarestben, ahol sokat írt, de hiányzott számára a magyar nyelv. Serestély Zalán úgy gondolja, hogy a környezet, a tér megteremtéséért maga a személy a felelős. Horváth Benji szerint egy periférián élő személy egyedül nem tud betörni az irodalmi életbe. Egy ember nem tud közösséget létrehozni, ha nincs segítsége.

A beszélgetés során a szerzők saját műveikből olvastak fel.