Budizsa Evelyn a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színművészeti szakán végzett, az idei évadtól tagja a szatmárnémeti Harag György Társulatnak. Az alábbiakban életéről és pályakezdéséről kérdezzük.

— Úgy tudom, te már kicsi gyerekkorodban elhatároztad, hogy színésznő leszel és emellett az elhatározásod mellett a végsőkig kitartottál. Hogyan sikerült megvalósítani az álmaidat?

— 2012-ben végeztem az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceumban. Az első nyolc évben hegedű szakon tanultam, ami nem volt túl sikeres számomra, de a hallgatók számára sem, ezért kilencedik osztálytól ének szakon tanultam tovább. 2012-ben felvételiztem a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színművészet szakára. Valóban egészen kislány koromban döntöttem el, hogy színésznő leszek, ugyanis nagyon sok időt töltöttem el a színházban a kulisszák mögött, mivel édesanyám a színházban dolgozik. Nagyon megkedveltem a színházi életet, elvarázsolt ez a világ. A kulisszák mögül egészen más volt, mintha csak nézőként figyeltem volna a színház világát. Egész kicsi koromtól, amikor megkérdezték, mi akarok lenni, mindig azt válaszoltam, hogy színésznő.

— A nézőtérről minden szépnek látszik, a kulisszák mögött viszont látszanak a problémák is. Az, aki ezek ismeretében is ezt a pályát választja, az valóban kötődik hozzá, hivatásának tekinti azt.

— Nekem olyan gyönyörűnek tűnt a kulisszák mögötti élet. Én nem figyeltem oda — gyerekként nem is tudtam — a problémákra, most sokkal inkább észreveszem őket, de én a színházat a maga problémáival együtt fogadom el. Számomra akkor az volt a csodálatos, hogy egyik pillanatban még egyszerű emberként beszélgettem a színésszel, a másik pillanatban már egy teljesen más valakit láttam a színpadon. Most pedig nagyon jó érzés egy társulatban lenni azokkal, akikre valamikor felnéztem. Számomra nagyon fontos volt az, amikor a színfalak mögött készültek a színészek. Akkor hétköznapi módon beszélgetnek egymással, de amikor fellépnek a színpadra, teljesen átváltoznak.

— Megosztanád az olvasókkal egy kedves emlékedet?

— Egy nagyon kedves emlékem az Óz, a nagy varázsló című előadás, amikor Lőrincz Ágnes játszotta a gonosz boszorkát. Én őt ismertem, szerettük egymást, körülbelül öt éves voltam. Én a nézőtéren ültem, amikor megjelent a színpadon annyira megijedtem, hogy elkezdtem sírni. Tudtam, hogy ki ő, mégis nagyon féltem. Mindig az a csoda érdekelt és mozgatott meg, ami lehetővé teszi ezt a fajta átváltozást.

— A főiskola milyen volt?

— Nagyon szerettem. Még van egy évem, a mesteri második évét most végzem párhuzamosan a színházi munkámmal. Nyolcan voltunk az évfolyamon, nagyon összekovácsolódtunk. Nagyon jó lehetőség volt mélyebben megismerni a színház világát.

— Könnyű volt visszajönni Szatmárnémetibe?

— A tavalyi évadban meghívottként már én játszottam Babszem Jankót. Amikor közölték velem, hogy jöhetek, egy kicsit sajnáltam a kolozsvári barátokat, a várost, de most már itt vagyok, és jól érzem magam. Hazaérkezni mindig jó és biztonságos. Most a Hamupipőkében játszom a főszerepet. Jó érzés azokkal együtt játszani, akiket eddig csak a nézőtérről figyeltem.

Elek György