Most egy kis elmegyakorlatra invitálok mindenkit. Önök szoktak halogatni? Ne! Ne vágják rá azonnal, hogy nem! Adjunk ennek egy kis időt, gondolkodjanak egy picit! Mázli, hogy nem látom közben a felcsillanó szemüket és a szégyen bárányfelhőjét áthussanni a homlokukon, mert ezek bizony árulkodnak rendesen. Most magányukban gondolják ezt végig! Hányszor lehetett volna elkerülni a nagyobb bajt pusztán azzal, hogy nem halogatnak valamit? Én bevallom, hogy a parkolási büntetésem befizetését halogattam már többször, és ennek eredménye egy sokkal nagyobb összeg befizetési kötelezettsége volt. De rendszeresen halogatom a papírmunkát is, amiért nemcsak a könyvelő feje fáj, hanem bizony az enyém is, mert az utolsó pillanatban a stressz köti gúzsba a testem. Biztos van a családjukban — legyen az szűkebb vagy tágabb — olyan eset, amely után évtizedekkel is emlegetik, hogy „Hej, ha időben elment volna orvoshoz, talán ma is élne…” Ezek bizony mind a halogatási bűnlajstromunk. S most lépjünk hátra egyet! Nézzük a teljes képet! Kikből állnak a hatóságok? Emberekből. Ugyanolyanok, mint önök vagy én. Tehát halogatnak. Sokszor a politikai egyezségek sem segítik a munkát, és ami a mi családunkban csak egy szűk csoportot érint, az hatósági szinten már egy várost vagy megyét, sokszor az egész ország lakosságát, ha maradunk kicsiny országunk határai között ezzel a gondolati játékkal. S tudom, hogy meredek a párhuzam, de ha rákérdeznék arra, hogy a munkahelyükön hányszor tologattak maguk előtt elvégzésre váró, megoldandó feladatokat, akkor ott sem lesz patyolattiszta a lelkiismeretünk. S ha idáig eljutottunk, akkor már csak egy lépés, hogy legalább elméletben megértsük a hatósági halogatás mechanizmusát.