„A történelem legsötétebb foltja a holokauszt, megmásítani a múltat nem tudjuk, de kötelességünk, hogy ne engedjük még egyszer idáig fajulni a világot, az embert” — hangzott az intés a népirtás emléknapján a Várdomb utcai nagyzsinagóga udvarán álló emlékkőnél.

Több mint hét évtized távlatából igencsak nehéz elképzelni, szinte lehetetlen beleélni magunkat azoknak a gyermekeknek, felnőtteknek és időseknek a helyzetébe, akik a marhavagonokban ültek, nem tudva, hogy a vonat a munkatáborba, az embertelen szenvedésbe és biztos halálba szállítja őket otthonukból, szülőföldjükről — mert az volt a „vétkük”, hogy „mások” voltak. Más volt az anyanyelvük, a vallásuk, a kultúrájuk… A holokauszt nemzetközi emléknapján a második világháború népirtásában elpusztított hatmillió — s köztük a Szatmárnémetiből hat szállítmányban elhurcolt 18 863 — zsidóra emlékeztek a Várdomb utcai nagyzsinagóga udvarán. „A holokauszt egy fogalom, az a fogalom, amely körülbelül hatmillió zsidó megölését jelenti; a szó jelentése a Biblia görög fordításában égő/egészen elégő áldozat, átvitt értelemben pedig: ami a tűzben pusztul el, 1950-től azonban már csak a második világháború népirtását jelöli — Hitler 'végső megoldását' a zsidókérdésre, Antonescu tábornok 'területmegtisztítását'” — fogalmazott Adrian Beşa hitközségi elnök, utalva az 1941-es jászvásári pogromra, a román területen elkövetett legnagyobb zsidóellenes vérengzésre, amikor Antonescu utasításának eleget téve („tisztítsák meg Jászvásárt a zsidóktól!”) a katonaság, a csendőrség és a csőcselék két nap alatt körülbelül 8000 embert ölt meg, szó szerint agyonvert a város utcáin, további körülbelül 5000-et pedig letartóztattak, majd az úgynevezett halálvonatokra terelték őket, amelyek sokáig céltalanul bolyongtak az országban, a vagonokba zsúfolt emberek pedig több nap múltán vagy megfulladtak, vagy szomjan haltak — a hivatalos jelentés alapján 13 266 áldozatot azonosítottak, más források szerint ez a szám 15 000 főt számlált, az akkori Jászvásár lakosságának kétharmadát. „Elengedhetetlen, hogy a mai fiatalságot megismertessük a múlttal, amelyet megmásítani, 'szebbé tenni' nem lehet, de kötelességünk, hogy ne engedjük még egyszer idáig fajulni a világot. Meg kell ismertetni a múltat, és elevenen kell tartani az emlékét — mert egyre jobban felüti a fejét az antiszemitizmus napjainkban, egyre többen vitatják a holokausztot, és egyre könnyebben lesznek megbélyegezve emberek csak azért, mert 'mások'” — intett, felidézve: a román állam a 2000-es évek elején ismerte el, hogy a Ion Antonescu vezette kormány több mint negyedmillió román állampolgárságú zsidót pusztított el az 1941–44-es időszakban. Mint mondta: Szatmárnémetiben (ahová alig 2000-en térhettek vissza az elhurcolt 18 863 zsidó közül) létezik a közösségi lelkiismeret és tisztelet, Szatmárnémeti mostani lakói nem felejtik el, hogy létezett egy közösség, amelynek vitathatatlan a hozzájárulása a város fejlődéséhez. E gondolatot folytatta Adrian Albu alpolgármester is, aki történelmi visszapillantójában azokat a körülményeket összegezte, amelyek a zsidógyűlölet kialakulásához vezettek Európa-szerte, s végül mindenért, pontosabban minden rosszért őket hibáztatták 1933 és 1945 között. S bár a szovjet hadsereg 1945. január 27-én felszabadította a leghírhedtebb koncentrációs tábort, Auschwitz-Birkenaut, zsidók ezrei haltak még meg azt követően, mint ahogy azon a napon is — közöttük az egyik legkiválóbb magyar irodalomtörténész és író, Szerb Antal, akit 1945. január 27-én vertek agyon a balfi tábor őrei.

„Nem vádolok már senkit. A múltat nem lehet megváltoztatni. Ez a megbocsátás ideje és az emlékezésé” — mondta elcsukló hangon a transznisztriai lágerekben négy évet sínylődött Klein bácsi a megemlékezés végén, majd hagyományosan egy-egy kavicsot helyeztek el az emlékkő tetején a résztvevők.

Szabó Kinga Mária