2022. november 3-án lett volna pontosan 92 éves Vénig László nagykárolyi fotóművész. A város Kulturális Igazgatósága, a művész nevét viselő Vasile Vénig László Fotóklub képviselői és a Gróf Károlyi Kulturális Idegenforgalom-népszerűsítő Központ munkatársai közösen helyezték el az emlékezés koszorúját a szeretett művész egykori lakásának falán, ott, ahol emléktábla hirdeti, hol élt és alkotott.

Vénig László
1930. november 3-án született Tasnádon, kereskedőcsalád első gyerekeként. Iskoláit szülővárosában, majd Zilahon, Nagykárolyban és Szatmárnémetiben végezte, és faipari technikus-diplomát szerzett. Egy ideig a nagykárolyi szakiskolában dolgozott oktatóként. Mint annak idején elmondta, sokat köszönhetett feleségének, aki mindig támogatta „haszontalan hobbiját”. Közismert és sikereket hozó képei a Kampány, Alkony, Ügyelet, Anyókák, Óváros, Kapuban, Kontraszt.

Címeiben és kompozícióiban mindig az egyszerűségre, közérthetőségre törekedett. Volt, hogy az ötlethez keresett nyersanyagot, volt, hogy a téma találta meg őt. 1976-ban megkapta az AFIAP nemzetközi fotóművész címet, 1994-től pedig a nagyváradi Tavirózsa nemzetközileg elismert klub fotósa volt, valamint alapító tagja volt a nagykárolyi Provinciart kulturális egyesületnek. Sokat jelentett számára az a közeg, amelybe képeinek központi magját helyezte, ezért kedvenc technikája a kollázs volt. 1960-ban kezdett el fotózni, és 1962-ben már a Román Fotószövetség hivatalos tagja. Kiállításokon vett részt többek között Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, Brassóban, Temesvárt, Jászvásáron, Szebenben, Bukarestben, Nagyváradon, Craiován és Csíkszeredában, illetve több külföldi helyszínen. Összesen több mint 200 hazai és külföldi díjat gyűjtött be alkotásaiért. Alapító tagja az 1961-1989 között működő, első nagykárolyi fotósklubnak (Fotocineclub 9 Mai). Kezdeményezésére 2012 októberében újraalapítják a közel 20 évig szünetelő nagykárolyi klubot, amely utódja most az ő nevét viseli. Számos hazai és nemzetközi fotóversenyen vett részt zsűritagként. 2013. május 30-án távozott el az élők sorából.

„Megnézték, mit teszünk a borítékba, mert féltek, a külföldiek előtt előnytelen képet alkotunk Romániáról. Végignézték, ahogyan levarrjuk a borítékot, és megcímezzük, majd lepecsételték, nehogy valaki utólagosan módosíthassa annak tartalmát. Elkötelezett művészetről beszéltek akkoriban, amelyik az országot a legjobb fényben tünteti fel.”

Beszélgetés Vénig László nagykárolyi fotóművésszel
A kevesebb sokszor többet mond

- Ha jól tudom, önnek nem a fotózás a hivatalos mestersége. Hogyan került kapcsolatba a képekkel?

Iskolázottságomat tekintve faipari technikus vagyok, és mivel a városban nem volt állás a szakmámban, ipari rajzot tanítottam egy szakiskolában. Általában a grafika, a rajzművészet körül forgott az életem, és már gyerekkoromban szívesen festegettem. Úgy került a képbe a kép, hogy szülővárosomban, Tasnádon volt egy nagyon jó iparművész, Keresztesi Samu bácsi, aki felkarolta azokat a kisdiákokat, akikben fantáziát látott. Rajzot tanított az iskolában, és évente rendezett kiállításokat a kis tehetségek rajzaiból. Az én munkáimat is többször beválogatta a tárlataiba, amelyeknek az Őstehetségek címet adta. Sohasem fogom elfelejteni, milyen büszkén mentem haza, és újságoltam édesanyámnak, hogy én őstehetség vagyok. 

- Ezek szerint a festmény volt a kiindulópont. Miért nem maradt meg ennél a művészeti ágnál?

A kötelező katonai szolgálat után valamivel több mint két évig Szilágysomlyón éltem, ahol rendszeresen festegettem. Egyik barátommal közösen amatőr festőként gyakoroltunk, kiállításokat is rendeztünk, persze csak helyi szinten. Akkoriban élveztem ezt a műfajt, mert már lehetett megfelelő eszközöket kapni hozzá, jobb minőségű festékeket, de legbelül folyamatosan ott motoszkált bennem egy furcsa gondolat, amelyik egyfajta diszkomfort érzést okozott. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kellőképp kifejezni magam ebben a művészeti ágban, valahogyan bezárt, nem engedett kibontakozni. Úgy éreztem, megrekedtem benne, és nem tudtam tovább fejlődni, kitörni a korlátok közül. Favágásszerű munka volt ez, én pedig önkifejező művészetet szerettem volna, olyan valamit, amelyikben szervesen benne vagyok, megmutathatom énem egyik darabját. Sokszor képeslapokat, szentképeket másoltunk le, de a másolgatás az nem művészet, abból nem lehet továbblépni. Abbahagytam, annak ellenére, hogy akkoriban ez elég jól fizetett, számtalan megrendelésünk volt.

- Melyik volt az első fotós élmény, és hogyan sikerült megbarátkozni a technikával?

Miután letettem az ecsetet, vásároltam egy szovjet gyártmányú, kis Smena fényképezőgépet, amelyik 36x24 milliméteres celluloid kocákra exponált. Teljesen autodidakta módon tanultam meg kezelni a gépet, legerősebb motivációm pedig az érdeklődés volt. Az előhívással már nagyobb gondjaim akadtak. Ezt is magamtól tanultam meg, mert hiába kértem segítséget, az ezzel foglalkozó iparosok nyíltan elutasítottak, mondván az előhívás technikája titok. Dolgozott a városban egy Ménesi nevű fényképész, akivel összebarátkoztam. Ismeretségünk apropóján olcsóbban szerezhettem be tőle az előhíváshoz szükséges vegyszereket. Akkoriban, a 60-as évek elején, egy lejért adott nekem egy liter előhívót, meg egy liternyi fixírt. El is magyarázta szakszerűen, hogyan kell megvilágítani, aztán a folyadékokban megmozgatni, és végül lemosni. A baj csak az volt, hogy mindenből a lejártat adta, és azzal nem lehetett jól dolgozni. Nem sokkal később Magyarországról kaptam egy kézikönyvet, amelyben 100 fotó receptjét taglalták. Ott megvolt minden fontos tudnivaló, csak a hozzávalók megszerzése okozott nehézséget. Kiderült, hogy a gyógyszertárban kell keresgélni, mert ott van hidrokinon, metol, különféle sók, és ezekkel házi körülmények között is tűrhető minőségű képeket lehet alkotni. Később aztán már megfelelő eszközökkel dolgoztam, és kitapasztaltam a számomra legmegfelelőbb előhívókat, amelyekkel úgy tudtam nagyítani, ahogy éppen akartam. 

- Milyen fórumokon szerepelt először? Hogyan vélekedett munkáiról a szakma?

1961-ben már kezdtem különböző helyekre, versenyekre küldözgetni képeket. Szerepeltem például az Ifjúmunkásban, az Utunkban, a Művelődésben, az Új életben és egyéb irodalmi, művészeti lapokban. Különböző, kisebb pályázatokon töltőtollat vagy karórát nyertem, ám sokkal fontosabb volt számomra, hogy felfigyeltek a munkámra. Azt, hogy érdemesnek tartják a képeimet, semmi sem bizonyította jobban, minthogy meghívást kaptam, az akkor bukaresti székhelyű, Romániai Fotóművészek Szövetségébe. 1964-ben a 124. tagja voltam ennek a társaságnak. Sokat jelentett nekem, hogy a kor legnagyobb hazai szaktekintélyeivel említhettek egy lapon, és ezzel a tagsággal különböző pályázati meghívók is jártak. Először az erdélyi fotósklubok versenyeztek egymással, később országos és nemzetközi szintekre is eljutottam. 
Az első képem, amelyet külföldre küldték, a Tél a szőlőben címet viselte, és Kaliforniában szerepelt. Erre nagyon büszke voltam. Aztán 1965-ben Nagykárolyban is megalakítottuk a fotóklubot, amelyikben a helyi fotósokat az idősebb korosztályból Jeremi Jóska bácsi és Hamvas tanár úr, a fiatalabbakat pedig Almási László, Papp József és Murvai György képviselték. Azért volt jó itt dolgozni, mert szakszervezeti klub lévén állami támogatást kaptunk, így minőségi eszközöket vásárolhattunk. A papírokért, előhívókért és egyéb kellékekért cserébe, amikor hívtak, bukaresti rendezvényekre, vagy egyéb helyszínekre kellett kiállítani mennünk.

- Mennyire volt nehéz akkoriban kijutni a külföldi tárlatokra, és mit jelentett ez egy nagykárolyi fotósnak?

Először itthon versengtünk, és különböző biennálékat szerveztünk a romániai fotósklubok szereplésével. Ilyen azelőtt még sohasem volt az országban. Minden helyi klub küldhetett tíz képet, amelyeket szakmai zsűri értékelt. Ezt 14 éven keresztül rendeztük meg. Az volt a rossz a ’89-es fordulat előtt, hogy nem, vagy csak nagyon körülményesen lehetett képeket küldeni külföldre. Az volt a procedúra, hogy fel kellett menni a szatmárnémeti vámhoz, és a képet a vámőrök előtt becsomagolni. Megnézték, mit teszünk a borítékba, mert féltek, a külföldiek előtt előnytelen képet alkotunk Romániáról. Végignézték, ahogyan levarrjuk a borítékot, és megcímezzük, majd lepecsételték, nehogy valaki utólagosan módosíthassa annak tartalmát. Elkötelezett művészetről beszéltek akkoriban, amelyik az országot a legjobb fényben tünteti fel. Arra viszont büszke vagyok, hogy még abban az ellenőrzős időszakban is sikerült képeket küldenem Indiába, Csehszlovákiába és a jugoszláviai Újvidékre is. Folyamatosan jelen voltam a képeimmel a fontosabb fórumokon. 

- Úgy tudom, sokáig csak a fekete-fehér kompozíciók érdekelték, amelyeket hagyományos módszerekkel dolgozott ki. Milyen volt átállni a digitális korszakra, a színes képekre? Nem jelentett nehézséget az újfajta technika megismerése?

Eleinte nehéz volt átállni a színes festményekről a szürke árnyalatos fotókra. Ugye, először csak fekete-fehér fotókat lehetett készíteni, mert olyanok voltak az eszközök. A gondok ott kezdődtek, hogy azokon a képeken a kék, a piros, a zöld, mind szürke lett. Voltak ugyan bizonyos árnyalatnyi különbségek, amelyeket speciális szűrőkkel lehetett javítani, de mégis más volt, mint a színes festmények. Az én képeim nem riportfotók, azt hiszem, olyanokat nem is tudnék készíteni. Mivel eleinte festegettem, éreztem azt a szabadságot, hogy mindent a saját szememen keresztül nézhetek a világban. Nem csodálkozom például, ha azt látom, hogy egy festő a balatoni tájképein lila eget, vagy piros füvet fest, mert azt ő úgy érzékeli. Akkor, ha ezt megfelelően illeszti össze, és el tudja hitetni velem, nézővel, hogy az úgy jó, minden rendben van.

Három, vagy négy éve átálltam én is a digitális kamerára, és olyan alkotói szabadságot kaptam, olyan akadályok hárultak el az új technika felhasználásával, amelyek azelőtt megkötötték a kezemet. Eddig is tetszés szerint alakítottam a képeimet, úgymond összefotóztam a hozzávalókat, és később, saját ízlésvilágomhoz mérten formáltam a végső összhatást. Ám eddig nehezebb volt kollázsokat készíteni, a mostani számítógépes programokkal sokkal gyorsabbnak és eredményesebbnek érzem a munkát. Ha akarom, félreteszem, és később folytathatom őket. Ez nagy dolog ám. A legelején még nem érdekeltek a digitális megoldások, mert amikor megjelentek, semmilyen szinten nem tudtak versenyezni a régi, jól bevált módszerekkel. Ám olyan hamar lehagyták az általam használt technikát, hogy kénytelen voltam megtanulni az újat is. Azt gondoltam, én már sohasem leszek képes kezelni a számítógépet, de a végén mégis belejöttem, és olyan finom műveleteket lehet vele végezni, amelyekről azelőtt még csak álmodni sem mertem.

- Aktívan kertészkedik a szőlősben, és minden nap foglalkozik a fotókkal is. Milyen gyorsan készül el egy kép?

Én nem nevezném magam termékeny fotósnak, mert sokáig dolgozom egy képen. Azt kell mondanom, alig több mint száz olyan képet hozam össze eddigi életem folyamán, amelyekkel minden tekintetben meg vagyok elégedve. Van, hogy éjszaka megébredek, és azon töprengek, mit lehetne még alakítani egyik, másik munkámon. Szinte minden nap kimegyek a szőlőskertembe, majd az ottani fizikai kikapcsolódás után még órák hosszat tudok foglalkozni a képeimmel. Több száz fotóm van félkész állapotban, de azokat nem mutatom meg senkinek, amíg úgy nem érzem, hogy minden elvárásomnak megfelelnek. 

- Ön már régóta van a szakmában, hogyan látja ennek a művészeti ágnak a jövőképét?

Régebb nem is tekintették művészetnek a fotót, nagy harcok árán vált azzá, ami ma. Én a régi technikával készült alapanyagaimat ötvözöm a digitális világgal, ám arra mindig vigyázok, hogy a fotók ne legyenek zsúfoltak. A kevesebb sokszor többet mond, mint a telepakolt kép, mert abban eltéved az ember tekintete. Az a jó fotó, amelyik előtt a néző megáll egy pillanatra, és valamit észrevesz, kapcsolatot teremt vele. Manapság már rengeteg kép készül, szinte mindenki fotózik. A múltkor olvastam egy statisztikát, hogy évente a világon negyvenmilliárd fotó készül, amiből a legjobb esetben kétszáz tekinthető művészinek, ami nagyon kevés szerintem. Azt gondolom, a baj a reklámok befolyásából, és a pénzhajhászásból fakad. Olyan képeket készítenek manapság, és nagyítják fel házfalnyi mértetekre, amelyeken semmi arra érdemeset sem látni. Például egy szép nőről nem lehet csúnya képet készíteni, ám sokkal többet mond egy megtört öregasszony portréja. Nekem sok képem van olyan idős nénikről, amelyek arcán minden egyes redő egy élettörténet, kordokumentum, és azért szeretem őket fotózni, mert nem pózolnak, nem érdekből állnak kamera elé.

Végh Balázs 

(Eredeti megjelenés: Krónika, Szempont melléklet, 2009. 05. 29)