Népzene, néptánc, hagyományőrzés, család, identitástudat — mindezen kifejezések mondhatni hozzánőttek az elmúlt évtizedekben a nagykárolyi Rekettye Kulturális Egyesülethez, mely ebben az évben ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját. Két évtized hosszú idő, de a nagykárolyi néptáncmozgalom még ettől is hosszabb ideje jött létre, hiszen a Rekettye néptánccsoport immár harmincéves jubileumát ünnepli. A jeles alkalmak kapcsán kérdeztük Székely Sárát, a Rekettye Kulturális Egyesület művészeti vezetőjét az elmúlt időszakról, a jövőre vonatkozó tervekről.

— Sári, te ott voltál a Rekettye születésénél is. Mi jut eszedbe, ha visszagondolsz az elmúlt évtizedekre?

— Igazság szerint a Rekettye már javában működött, mikor én bekapcsolódtam. Emlékszem, 1996-ban vettem részt először táncházban, s azóta elválaszthatatlan vagyok a táncházak világától. A népzenében és néptáncban rejlő erőn túl a Rekettyéhez húzott az egymás iránti tisztelet, elfogadás, ami a Maier házaspárnak köszönhetően volt jelen a csoportban. Maier Raji és Kati olyan példát adott számunkra emberségből és életszeretetből, amely meghatározó szerepet játszott a mindenkori rekettyések életében.

Akkoriban érettségire és egyetemi felvételire készültem, sokat tanultam. Azonban el nem tudtam volna képzelni, hogy kimaradjon egy hétvégi táncpróba. Minden alkalommal ott voltam, feltöltött a hangulat, a közeg, a csapat. Ezt a lelkesedést látom a mai fiatalokon is.

2000-ben a kolozsvári tévé magyar adásának készítettek felvételt a nagykárolyi néptánc életéről. Akkor elhangzott az a mondat, hogy „Ez nem szűnhet meg sohasem”. És a Rekettye története igazolta ezt, hiszen mindig volt, aki folytatta a szervezést, az oktatást. Három évtizeden át mindig volt Nagykárolyban olyan táncházas, akinek szívügye volt a Rekettye tovább éltetése.

Öt generáció nőtt fel ez idő alatt berkeinkben. Jó látni, mennyi értékes, érett felnőtt repült ki a rekettyés fészekből. Valamennyien aktív, hasznos tagjai a közösségnek, és szép számban maradtak itthon, lettek Nagykároly és környéke magyarságának gyarapítói. Ebben meghatározó szerepük van azoknak az erős baráti kapcsolatoknak, amelyek a tánccsoportban szövődtek.

— Hol tart most a Rekettye-mozgalom? Melyek azok a prioritások, melyek mentén tevékenységeiteket szervezitek?

— Az elmúlt években az utánpótlás nevelésére is nagy hangsúlyt fektettünk, így jelenleg 120 táncosunk van hat korcsoportban. És a néptáncoktatás mellett sikerült a népzenei képzést is beindítani, valamint kézműves műhelyeket létrehozni.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen sikerült támogatókat is szereznünk. Programjaink állandó támogatói a különböző alapítványok: a Communitas Alapítvány, a Csoóri Sándor Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, az Erdélyi Hagyományok Háza Hálózat és a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége.

A legnagyobb megtartó erő pedig azokban a családokban rejlik, amelyek hétről hétre eljönnek a foglalkozásainkra, mert úgy gondolják, hogy itt jó helyen vannak a gyermekeik. A szülői, nagyszülői közösség aktív résztvevője a foglalkozásoknak.

A meglévő, hagyománnyá vált rendezvényeink mellett tovább szeretnénk folytatni az olyan rendezvényeinket, mint például a Nagykárolyi Táncháztalálkozó, a Szülők iskolája, a Nagycsaládosok hétvégéje, az Ifjúsági és Gyermek Néptánctalálkozó, a Rekettye néptánc- és népzenetábor, Esztendőtől esztendeig gyermekprogram stb. Ezeken kívül persze mindig vannak új terveink is. Idén indítottuk útjára Almárium programunkat, amely az őszi időszakban kínál feltöltődést a fiataloknak. Lepedus István családpasztorációs szakember, tréner vezetésével a párválasztás, identitás, kapcsolatépítés kérdéskörével kapcsolatos interaktív foglalkozáson vesznek részt a fiatalok. Jövőre tervezünk egy ifjúsági népzenész-találkozót, amelyre zenekarok jelentkezését várjuk majd.

Sok tervünk volt az elmúlt évtizedekben is, és szerencsére sikerült őket többnyire meg is valósítani. A továbblépéshez azonban szükségünk van egy székházra. Évek óta ez a legégetőbb problémánk, amit mindezidáig nem tudtunk orvosolni.

A Rekettye körül egy olyan közösségi élet bontakozott ki az évek folyamán, amely nemcsak Nagykároly, hanem a környék többi településének lakosait is megmozgatja, olyan légkört teremt, amelyben segítjük egymást abban, hogy emberek maradhassunk, hogy összefogjuk, megerősítsük a családokat.

Hosszú távon szeretnénk, ha 5–6 fiatal az egyetem befejezése után hazatérve az egyesületben tevékenykedne főállásban. A kézművesműhelyek (szövés, fafaragás, nemezelés) rendszeres működésére is nagy igény lenne, megvan hozzá az eszköztárunk, valamint a megfelelő szaktudás is. Mindezek megvalósítása viszont attól függ, hogy lesz-e otthonunk a városban. Az utóbbi években számtalanszor költöztünk, és mindig kényszermegoldásokig jutunk.

A Rekettye ereje abban rejlik, hogy a tenni akarás ott munkál minden táncosban. Mindenki ott segít, ahol tud: legyen szó szendvics készítéséről, szervezesről, táborvezetésről, kézműves foglalkozásokról, egyesületi disznóvágásról, és még sorolhatnánk.

Nagy öröm számunkra, hogy az egyesületünk él, és reméljük, hogy sikerül tovább fejlődnünk az előttünk álló évtizedekben is. Megtartó ereje van a közösségünknek, hiszen a jelenlegi nagy rekettyések is szívesen részt vesznek a programok szervezésében. Gőzerővel készülünk a XX. Nagykárolyi Táncháztalálkozóra, melyet reményeink szerint sikerül megrendeznünk. Úgy gondolom, a következő 30 évben is lesz létjogosultsága a Rekettye néptánccsoportnak, s nagyon remélem, az idő és a további eredmények igazolják majd ezt a kijelentésemet. SZFÚ