Harminc évvel a rendszerváltás után egymást követik az évfordulós ünnepségek. Abban az időben sok minden újraalakult, sok minden újonnan alakult meg, nem véletlen, hogy harminc év után elkezdődtek a mérlegelések: mi az, amit jól csináltunk, mi az, amit elrontottunk? A harmincadik évfordulókon érdemes elgondolkodni azon is, hogy mi az, amit át kellene gondolni, mi az, amit újra kellene kezdeni.

A mérlegeléseket legtöbbször politikai pártok, civil szervezetek, egyházi felekezetek, különböző intézmények stb. végzik. A legnagyobb szükség viszont arra lenne (bizonyára erre is van sok példa), hogy emberek, egyének tekintsenek vissza eddig eltelt életükre — az elmúlt harminc évben megélt ünnep- és hétköznapokra —, és mérlegeljék, mit adott számukra az a korszak, ami elméletileg szabadságot, jogot, választási lehetőségeket biztosít.

Most egy olyan generáció kezd felnőni és meghatározóvá válni, amely tagjainak nem kellett harcolniuk a szabadságért, mert azt megkapták. Nem igazán látszik, hogy mit tud kezdeni ez a nemzedék a sokszor vitatott, bírált, megkérdőjelezett szabadsággal. Képes-e ez a nemzedék olyanná formálni ezt a szabadságot, amilyennek ő szeretné? Azok, akik valamilyen módon kevesebb vagy több évet megéltek a régi rendszerből, Vajda János verssorait idézve értékelik az elmúlt harminc évet: „Tekintetünkben (…) nem az elvesztett,/ Az el nem nyert éden fájdalma van”.

Harminc év után azok a szülők, akik ebben az időszakban nevelték gyermekeiket, nem mondhatják, hogy meg volt kötve a kezük, amit az ő szüleik elmondhattak. A múlt valamilyen formában mégis rásüti a bélyegét a jelenre. A szülők példája lényegesen megszabja a gyerekek életkereteit. Nagyon sok szülőt is felkészületlenül ért a „szabadság”. Ezeknek a szülőknek az volt a legfőbb céljuk, hogy mindent megadjanak a gyermekeiknek, amit ők nem kaptak meg. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha a minden alatt nem csak az anyagi dolgokat értenék, hanem ide tartozna a tudás és az érzelemvilág is. Mert a legtöbb fiatal életcélja az anyagi javak megszerzése, nem sok időt fordítanak a szellemi élet gazdagítására, az érzelmek finomítására, ismeretszerzésre. Emiatt van az, hogy nagy teret hódít az individualizmus, az emberek elidegenednek egymástól, a házastársak elhidegülnek, a gyerek pedig látszólag megkap mindent, de nem tud élni, mert erre nem kapott mintát.

Harminc éve a mindannyiunk életét befolyásoló és meghatározó politika is elkezdte az átalakulást, nagyon sok olyan ember lett politikussá, aki nem tudta, mi fán terem a politizálás, így könnyen születtek olyan rossz döntések, amiket már nem könnyű helyrehozni. Újra felvetődik az örök kérdés: tudunk-e tanulni a múlt hibáiból, vagy továbbra is az ostobaságaink áldozatai leszünk?