„A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. Pazar és drága koszorúk itt, ügyetlenül kötözött szegények amott. De virág mindenütt…A felékesült síroknál pedig kegyelettel áldoztak az élők. Valóságos zarándoklás volt ez. Hiszen halottja mindenkinek van…Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért… Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben. ” — írta Ady Endre 1900–ban, a Szabadság hasábjain. Írhatta volna tegnap vagy ma is, a benépesült szatmárnémeti temetőkben járva, mert igen, halottja mindenkinek van s  ilyenkor még távolról is hazaérkeznek a családtagok, rokonok, hogy egy imát mondva, egy gyertyát gyújtva emlékezzenek elhunyt szeretteikre. 

Ám modern, felgyorsult világunk, ha nem is erőteljesen, de rányomja bélyegét ezekre a napokra is. Az idősebbek inkább napközben viszik ki a virágot, mécsest; a fiatalabbak délután, sietősen, elrendezik a koszorút, meggyújtják a gyertyát, talán elmondanak egy imát is, aztán igyekeznek tovább — nem kegyeletsértésből, hanem mert dolguk van, és nincs idő „a halottakkal beszélgetni”, hiányuk felett elszomorodni, emlékeket úgy igazán felidézni. 
Nincs idő, és nincs is kivel, hiszen egy-két kivételt leszámítva, a sírokat ma már nem állja körbe a nagy vagy a kisebb család, mint ahogy régebb (de nem olyan nagyon régen), amikor a sír találkozási pont volt, vagy együtt érkeztek s akár beszélgetve, akár gondolataikba mélyedve jó darab időt eltöltöttek ott — általában amíg a gyertyák, mécsesek teljesen elégtek. Most napszálltakor szinte teljesen néptelen már a temető, csak a lángok fény táncol — aztán egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben. 

Szabó Kinga Mária