Halmosi Sándor (1971) magyar költő, műfordító, szerkesztő, matematikus.
Szatmárnémetiben született és érettségizett, tizenhat évig Németországban élt, az egyetemet Stuttgartban végezte. 2006 óta Budapesten lakik. Irodalmi tevékenységei mellett előadásokat tart a hagyományról, költészetről, nyelvről és jelképekről. Fontosnak tartja a költészet népszerűsítését, a kulturális párbeszédet, az irodalom és a képzőművészet összekapcsolását, 2016-tól tűzzománcozni kezd. Irodalmi és kulturális egyesületek alapítója, szalonok, műhelyek szervezője, a Magyar PEN Club (Budapest) és az Európai Tudományos, Művészeti és Irodalmi Akadémia (EASAL, Párizs) rendes
tagja, a 2023-ban alapított Poets of the Planet nemzetközi költészeti hálózat
társalapítója. 
Szoros kapcsolatot ápol a világ számos költőjével és írószervezetével, műveit számos nyelvre fordították. Műfordításaival és idegen nyelvű köteteivel együtt több, mint 40 könyve jelent meg. 2020 februárjában publikálta Ora et labora. Kiáltó szó a tiszta irodalomért című kiáltványát, amelyet azóta 10 nyelvre fordítottak le, és amely a világ szellemi válságának egy átvilágítási kísérlete, a hitelességen, a költői alapálláson és az írástudók felelősségén keresztül, – országoktól, nyelvi és társadalmi sajátosságoktól függetlenül. A poétikai korrektség szorgalmazója.
Magyar nyelvű kötetei: A démonokkal flancoló (2001), Napleány voltál (2002),  Babérliget (2003), Mely a Salamoné (2004), Annapurna déli lejtőin (2006), Gileád (2009), Ibrahim (2011), Lao-ce szenvedélye (2018), Napszálkák (2020), Neretva (2021), Katharok (2022), Tantra és hőszivattyú (2023), Rubljov Rinpocse (2024).

A Véndiáktalálkozón bemutatandó kötetről Halmai Tamás így ír: „Halmosi Sándor legutóbbi verseskönyvei az apokalipszis esztétikáját az aranykorok emlékezetével dúsították. Merre vezethet innen még út, miféle tér nyílhat a szavak előtt, ha már nemcsak minden, de a mindenség is elmondatott? Néma kérdéseinkre csöndes válasz született, szintézises anyag került ki a költő műhelyéből: a Rubljov Rinpocse (A belső ikon) című kötet – ez az „Őrület ellen horganyzott fény” (Horzsolások) – magába sűríti a lírikusi pálya formanyelvi rétegzettségét, ugyanakkor a szellemtani elmélyülés még hathatósabb
eseteit nyújtja. Szentenciás kisszerkezetek, neoavantgárd képzethalmozások és élőnyelvibb, elbeszélő-morfondírozó, hosszú-félhosszú költemények hálózatos rendszere a kötet. Akárha égi szerelmek éneklőmestere küzdene meg a sárral bélelt és rozsdából összeszegecselt akusztikával: költészet képében mintegy a tisztánlátás szabályzata műveli ki magát egy egzaltált alázat nyelvén. Önismereti vallomásból próféciás szólamrend fejlik ki; angyal iránt meginduló szintaxis a földi fények osztályozását is elvégzi; a versnyelv mitopoétikus mozdulatai kultúrákat érnek át, égtájakat fésülnek egybe – „Mert belé vagyunk helyezve a
világba, mint / belénk a szomorúság és egymásnak öröme” (A fenntartható csodákról). Más szóval: „Az üdvtörténet folytatódik” (Domine Tiberius).” 

Hírszerkesztő