Az egész heti esős napok után napsugarak fényében adtak hálát az idei termésért ifj. Kurpé Miklós főgondnok őszi gyümölcsökkel feldíszített szőlőházánál Sárközhegyen.

Nem volt egyszerű felmászni a meredek, csúszós domboldalon — s a frissen zöldellő füvet, az alig-alig sárguló erdőt látva nehezen is hihető, hogy október végén járunk —, de a hagyománytisztelő sárközieknek még csak eszükbe sem jutott, hogy a sár és a nehezebb feljutás miatt elmaradjanak a hagyományos hegyi prédikációról. Ez az alkalom nem csak egy szokás, hanem atyai intelem is — melyet továbbadnak a fiatal generációnak is —, hiszen a múltban a Sárközhegyen birtokot maguk után hagyó apák a legtöbb esetben halálos ágyukon sem felejtettek el rendelkezni ennek a bortermő vidékekre jellemző hagyománynak a továbbéltetéséről.

Ez az ünnep mindig jó alkalom volt arra, hogy az emberek baráti, rokoni közben meghányják-vessék sorsukat, a világ, az ország, a szűkebb közösség dolgait, a szívet-lelket melengető örvendezés mellett. Igaz, az idei örvendezés nem tartott másnap hajnalig, mint ahogyan évtizedekkel ezelőtt az teljesen magától értetődő dolog volt, hiszen rohanó világunkban már az együtt levésnek, az örvendezésnek sem tudunk annyi időt szentelni, mit illene, mint egykor tették eleink.

„Kellenek a megállók. Egész életutunk során és munkálkodás közben is. Meg kell állni, hálát kell adni és köszönetet mondani. Ma nem dolgozni jöttünk ide. Hanem az Isten által megterített természet-asztalra helyezni köszönetünket” — mondta prédikációjában a Nagyváradról érkezett Vinczéné Pálfi Judit egyházkerületi missziói előadótanácsos. Rámutatva arra is: a városi gyülekezet nem tudja igazán, mit is jelent valójában hálát adni az asztalra kerülő gyümölcsért, a borért — hiszen azt sem tudják igazából, mit jelent minden nap felmenni a hegyre, megmetszeni a gyümölcsfákat, felkötni a szőlőt. A városi gyülekezet számára a termés van, és természetes, hogy van. Talán végiggondolják, mennyi munka van mögötte, de magát a munkát, a fáradtságot nem érzik. „Fedezzük fel Isten országát itt magunk körül, itt a hegyen. Ha nem is lett annyi termés, mint tavaly — de annyi lett, amennyi szükséges, és azért is hálát kell mondani!” És hálaadás közben jó lenne elgondolkodni: észrevesszük-e a kapott javakat, tudunk-e rendesen sáfárkodni velük, meg tudjuk-e osztani másokkal?

A hálaadó istentisztelet hagyomány szerint szeretetvendégséggel ért véget — igazolandó, hogy az ottaniak meg tudják osztani másokkal azt, amijük van.