Szilágyi Levente, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársa, a Szatmár Megyei Múzeum néprajz szakos muzeológusa szerint az a legfontosabb, hogy a hagyományőrző tevékenységeken résztvevők érezzék jól magukat.

— Az elmúlt egy-két évtizedben nagyon sok hagyományőrző egyesület alakult és működik vagy tartja fenn a működés látszatát. Ön hogyan látja, mennyire tesznek eleget ezek az egyesületek vállalt feladatuknak, a hagyományőrzésnek?

— Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassak, úgy gondolom, előbb a „hagyomány” jelentőségét és jelentését kellene körüljárnunk pár szóban. A hagyomány a történelem folyamán kialakult értékek összessége, amit a modernizáció folyamatos megújulásra kényszerít, tehát egyszerre van benne a múlt és jelen. A hagyományőrzés mint jelenség ezért nagyon érdekes dolog. Egyrészről el kell döntenünk, hogy a hagyomány melyik részét akarjuk „megőrizni”, és azért kell megőriznünk, mert valójában már nem „él”. Ez pedig örök konfliktusokat okoz, egyesek elavultnak, idejét múltnak, mások az „igazi magyar értékek” tiszta forrásának tekintik. Ennek egyik oka az, hogy nálunk, magyaroknál a hagyomány szorosan összefonódik a hagyományos paraszti kultúrával. Márpedig városi környezetben a falusi hagyományok őrzése elég furán hangzik, de igazából nem ördögtől való. A hagyományőrzés ma lényegében a népi kultúra ápolását vagy a hagyományos paraszti kultúra bemutatását jelenti, s ez ráadásul a nemzetpolitika számára is fontos dolog. Ennek vannak magas szintű szárnyalásai is, gondoljunk a Fölszállott a páva tehetségkutató show-műsorra. Rengeteg néptánccsoport, népi énekcsoport van szerte a magyarlakta vidékeken, amelyek mind a magyar paraszti kultúra egykori gazdagságát mutatják meg.

— Ezek szerint jó, hogy vannak ilyen egyesületek?

— Úgy gondolom, a legfontosabb az, hogy a hagyományőrző tevékenységeken résztvevők, gyerekek vagy felnőttek érezzék jól magukat. A magyarság kultúrtörténetével, a hagyományos paraszti kultúra értékeivel foglalkozni izgalmas dolog. Sokan gondolják azt, hogy a hagyomány egyet jelent az ősiséggel, pedig a hagyomány éppen olyan esetleges sokszor, mint minden más az életünkben. Erre példaként a gulyást említhetnénk. Ma a legmagyarabb ételek egyike, de a kiváltságait féltő magyar nemesség elhatározása és divatteremtő tevékenysége kellett ahhoz, hogy az alföldi pásztoreledel nemzeti eledellé váljon. Száz-százötven év alatt nemcsak az egyik leghagyományosabb étel, hanem nemzeti identitásunk része is lett.

Hagyományőrző rendezvényeket ma már szinte minden településen tartanak, nem is érdemes felsorolásba kezdeni, minden vidék „kitalálja” a maga fesztiválját. Tehát ezekre egyértelműen van igény napjainkban, amiben én egyszerre látom a múlt — vagy legalábbis annak egy emlékek által megszépített változata — felé fordulást és egy sajátos, a lokális értékekre építkező jövő igényét. Néprajzkutatóként természetesen jobban örülök annak, ha a közösségek, egyesületek hagyományőrzéssel foglalkoznak, mint ha számítógépes versenyt hirdetnének, de nem gondolom azt, hogy az „igazi” népi kultúrát gyakorolnák vagy éppenséggel védenék. Vannak, akik ezt üzletszerű tevékenység keretei közt végzik, és ebből élnek. Ez csak azért lehetséges, mert a társadalmi igény mellett adott egy erős pályázati keretrendszer, ahonnan jelentős pénzeket lehet lehívni. A kultúrpolitikai szándék is megvan ezek működtetésére, mely kiterjedt intézményhálózaton keresztül teszi lehetővé a hagyományőrzést. Magyarországi csúcsintézménye a Hagyományok Háza, amely a Kárpát-medencei néphagyomány archiválására, ápolására és továbbéltetésére létrehozott intézmény.

— A táncházmozgalom több évtizeden át nagyon sok fiatalt, időst megmozgatott. Mitől lett ilyen népszerű?

— A táncházmozgalom egyedülálló jelenség és magyar találmány, amely valamennyi magyar területen elterjedt, illetve szomszédos népek is átvették részben. Kitalálói élővé akarták tenni a néptáncot, vissza akarták vinni azt a színpadról a közösségekbe. Nem koreográfiát, hanem magát a táncot tanulták olyan emberektől, akik még eredeti közegében tanulták a táncokat. A táncház tehát nem előadás, hanem szórakozási forma, ebben rejlik népszerűsége. A táncház lényegi része az élő hangszeres zene, ami nagyszámú tehetséges táncházmuzsikus megjelenését is eredményezte.

— Ma már nagyon sok gyerek és fiatal tanul néptáncot, a lakodalmakban viszont nem néptáncot táncolnak. Ez mivel magyarázható?

— A mai néptáncoktatás elterjedtsége a táncházmozgalom következménye, de a táncházmozgalom által meghonosított tánckultúra nagy népszerűsége ellenére is szubkultúra maradt, nem terjedt el a teljes magyar társadalomban, ráadásul ma már ismét azzal a problémával küzd, amivel szemben annak idején létrejött, a spontaneitást egyre inkább átveszi a színpadiprodukció-jelleg. Tehát össztársadalmi viszonylatban a táncházmozgalom sem tudta érdemben befolyásolni a zenei ízlés változását. A néptánc helye és szerepe végül is csak megváltozott társadalmunkban. Miként a gulyás is felkerült az arisztokrácia asztalára, úgy a néptánc is felköltözött a lakodalmakból a színpadra, illetve a táncházi helyszínekre. Ha valaki ma néptáncot táncol, az jó dolog, és még nagyon egészséges is, de nem lehet és nem is kell ugyanúgy értelmezni, mint eredeti közegében. Egy kiváló táncos legénynek akkor akár arra is esélye volt, hogy rangon felül házasodjon, márpedig a paraszti társadalomban ez nagyon erős motivációs tényező volt. Igaz, ma is népszerűbbek azok a fiúk-lányok, akik jól táncolnak, de a kettő mégsem ugyanaz.

— Tudna néhány tanácsot, útmutatást adni arra vonatkozóan, mit érdemes tenni a hagyományápolásért és a paraszti kultúra megismertetéséért?

— Úgy gondolom, a legfontosabb követendő elv a hagyományőrző egyesületek számára a területiség elve, ami kicsit olyan, mint a fenntarthatóság a fogyasztásban. Miként érdemesebb a piacra menni, és a helyi termelőktől beszerezni az élelmiszerek egy részét, úgy a népi kultúrában is érdemesebb a lokálisat, a sajátot kiválasztani és megmutatni. A magyar népi kultúra rendkívül gazdag és változatos, gyakorlatilag ahány falu, annyi világ, annyi tánc és énekrend. Ráadásul mindez igen jól dokumentált, köszönhetően a magyar néprajzi kutatásoknak. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy bőven van forrás a lokális értékek bemutatásához. A hagyományőrző egyesületeknek pedig részben felelősségük is, hogy tevékenységük során a szűk értelemben vett sajátot mutassák meg.

Elek György