Megdöbbentő, hogy milyenek vagyunk! Egyenesen riasztó a rosszindulatunk. A minap azt tudatták, hogy a nagykárolyi helyi rendőrök — vagy hogy illik a legújabb reform nyomán a polgárőröket nevezni — lefüleltek holmi csalókat. A két férfi fát árult szerte a városban, méghozzá olyan csemetéket, amelyek származási helyét nem tudták igazolni. Nyilván elvették tőlük a fákat, és büntetést is kaptak.

No, a vox populi nem találta ezt helyesnek — legalábbis a közösségi felületek tanúsága szerint. Az egyik hozzászóló szerint a közösségi rendőrök ezen cselekedete mindössze pótcselekvés, inkább a korrupt politikusokat kellene elkapják. Hozzá is fűzte rögvest, hogy mindannyiuk az, mármint korrupt, ő tudja, látta a tévében… (Engedjék meg, kérem, hogy bízzak abban, nincs igaza.)

Egy másik kommentelő (hogy is mondják ezt fiatalosan? — „kommenthuszár” „fotelhős”) sérelmezi, hogy az „ártatlan” embereket vegzálják. Nos, beszéltem a piacgondnokságon dolgozókkal, akik elmondták, hogy ez a két férfi már több alkalommal is árult a piacon is, mígnem el kellett bújniuk az ügyfeleik elől, hiszen a magnóliafaként árult csemete gyökere egész egyszerűen hiányzott. Leleményes módon sárral tapasztották be, úgy adták oda, hogy ne tűnjön fel az alapvető hiányosság. A nénik, a bácsik örültek a párlejes árbeli kedvezménynek — ideig-óráig… És számos ilyen eset volt. Ők például örülnek annak, hogy lefülelték végre a csalás alapos gyanújával egész bátran megvádolható két férfit.

Felfoghatatlan ez a gyűlölethullám! Hogy a saját polgárőreinkben nem bízunk, nem biztatjuk őket, ha (kivételesen, ha végre) valamit tesznek, ha végzik a munkájukat. Nem is csodálkozom azon, hogy rögtön a munkaidő után levetik az öltözetüket, le is tagadják a munkájukat. El is felejtik, hogy ők — ugyan bér ellenében, de mégiscsak — a köz érdekében dolgoznak. Ha mi nem becsüljük meg őket, akkor miért csodálkozunk azon, hogy olykor miként viselkednek?

Megyeri Tamás Róbert