Ratzky Rita irodalomtörténész, muzeológus, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, a Pest–budai Petőfi Egyesület titkára Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szerelméről, házasságáról, valamint annak utótörténetéről nyilatkozik.

— A Szeptember végén örök érvényű sorait csak Petőfi Sándor írhatta le. Rajta kívül nincs költő, nincs az a remek versforma és nyelv, és az ő szerelmén kívül nincs oly lángoló szerelem, amely „a fejfára akasztott özvegyi fátyollal bekötözött szív sebeit” mint költői képet hitelesíthetné. De a Szeptember végén nemcsak a szerelmi líra világra lobbanó lángja, minden idők egyik leggyönyörűbb szerelmi költeménye, hanem vád és ítélet is. Olyan vád, amelyet akarva–akaratlanul is hallunk, és olyan ítélet, amelyet mind a mai napig az utókor szinte kivétel nélküli következetességgel végrehajtott azon az asszonyon, akiért és akihez a Szeptember végén sorai szólnak. De végül is — kegyeletes elhallgatásokon és fel–felparázsló vádakon túl — mi a hitelesíthető és mi a vitathatatlan igazság Szendrey Júlia perében, amelyben a „vádlott” soha egyetlen szót sem ejtett önmaga védelmére?

— Az irodalom és történetének szépséges és szomorú véletlene, hogy Petőfi a Szeptember végén című költeményével olyan verset írt, amelynek tartalma részben megvalósult. Szendrey Júlia eldobta az özvegyi fátylat. A szabadságharc bukása, a véres megtorlások után a fővárosi, még inkább a vidéki közvélemény számára ez olyan sokkoló esemény volt, hogy a napilapok sem hagyhatták szó nélkül. Én ezt a kérdést megpróbálom nem a „nemzet özvegyének” komoly kötelezettségei, hanem a mindennapi élet lehetőségei felől tekinteni. Szendrey Júlia Petőfi Sándorhoz édesapja, Szendrey Ignác beleegyezése nélkül ment férjhez. Ugyan Szendrey az első tiltakozások után megenyhült, és anyagilag, bútorokkal és minden mással segített leányának az élet pénzügyi nehézségeit leküzdeni. 1849 nyarára Szendrey Júlia már egy fővárosi értelmiségi asszony lett, aki férje halála után nem akart egy ugyan anyagilag biztosabb, ám szellemileg élményszegényebb életbe visszalépni. Ugyanis ezt tette volna, ha hazamegy édesapjához Erdődre. És azt se felejtsük el, hogy ott volt Petőfi Zoltánka, akit fel kellett nevelnie. Önálló pénzkeresetre akkoriban nem sok esélye lett volna.

Júlia ifjúsága

— Júlia ifjúságát kutatva megállapíthatjuk, hogy Erdőd, az egyszerű vidéki élet kevés volt a felvilágosult, „csapongó lelkű” lánynak. Nem véletlenül nevezte Ady az „erdődi George Sand”–nak. Megtalálta–e Júlia azt, amire vágyott, hiszen csak a koltói hat hét volt igazán szép az életében?

— Én úgy gondolom, és a kortársi visszaemlékezések erősítettek meg ebben, hogy Szendrey Júlia és Petőfi Sándor boldogok voltak egymással. A majdnem egy éves levelezésük során sok mindent megtudtak a másikról. Rendkívül hosszan, festői környezetben, a koltói kastélyban telt a nászútjuk. A fővárosban, a Dohány utcában egy szép, értelmiségi otthon várta a fiatal párt. Petőfi lényegében úgy bánt a feleségével, mint emancipált nővel. Az ebédet a közeli Aranysas vendéglőből hozatták. Napjaik olvasással, írással teltek, olykor színházba mentek. Albérlőjük Jókai Mór volt, akinek a visszaemlékezéseiből sok mindent megtudhatunk életükről.

Levél apjához

— Halálos ágyán édesapjának is írt levelet. Abból kiderül, mindig Petőfit szerette: „Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon, s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.” Vajon, mit értett Júlia a végzet alatt: a forradalmat, vagy Petőfinek azokat a sorait, hogy: „Szerelmemért föláldozom/ Az életet,/ Szabadságért föláldozom/ Szerelmemet.”?

— Valóban Szendrey Júlia utolsó levele édesapjához sok mindent elárul életükről. A korszak, amelyben éltek, nem a visszavonultan élő, családi boldogságba temetkező embereknek a világa volt. Már Petőfi költeményeiből is kiderülhetett a nő számára, hogy az ő szerelme a világ, szűkebben a haza dolgait ugyanolyan fontosnak tartja, mint a családi életet. A végzeten Szendrey Júlia bizonyára a történelmet értette. Az európai forradalmi eszmék és események felkavarták Magyarország életét is, és a több évszázados királyság rendíthetetlensége a semmibe veszett. Amikor az 1848–as forradalom szabadságharc lett, ez alaposan próbára tette a forradalmárok magánéletét is. Petőfinek, aki évek óta már a királyság megdőléséről, a polgári Magyarország létrejöttéről ábrándozott, egyszer csak tudomásul kellett vennie, hogy ezek a célok csak fegyveres harccal valósulhatnak meg. Katonai képzettsége megvolt, így lehetett már a küzdelem elindulásakor százados, később azonban Bem őrnaggyá neveztette ki. Az asszony bízott szerelmében, abban hogy Petőfi Sándor nem halhat meg a csatatéren. Nem így történt. Az egész életét újra kellett építenie, mégpedig rendkívül gyors döntéssel, hiszen még az sem volt lehetetlen, hogy az osztrák fennhatóság száműzeti a fővárosból. A Horvát Árpáddal való házasság ott és akkor megoldást jelentett az asszony bizonytalan helyzetére. Horvát Árpád bár ugyancsak az 1848–as eszmék híve volt, azonban magánéletében nem tartozott a modern életfelfogású emberek közé. Ahogy távolodott az idő a reformkortól és a forradalmi időszaktól a nők életének feladatairól egyre konzervatívabban gondolkodott. Ugyanakkor a szexualitásnak nagyon nagy szerepe volt az életében. Talán azért, mert hátgerincferdülése miatt korábban nem kereste a nőben a társat, csak szexuális partnereket választott. Volt egy szexuális jeleneteket ábrázoló könyve, amelyet a feleségével is nézegettetni akart, de az egészen másféle szerelemben részesülő asszony erre nem volt hajlandó. Egyébként szolidaritását megőrizte a második férje iránt is, hiszen mindezekre csak az asszony halála után 60 évvel derült fény.

Szendrey Júliát természetesen nem kárhoztathatjuk, ahogyan senki mást sem, a magánéleti döntései miatt. Attól a pillanattól fogva, hogy feleségül ment a magyar irodalom akkor talán legnagyobb költőjéhez, a közvélemény érdeklődésének középpontjába került. Kaffka Margit nagyanyja megemlíti például naplójában, hogy mennyire nőietlen, illetlen viselkedés volt részt vennie a Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésen, ráadásul magyar nemzeti színekben pompázó főkötőt viselni. És ez még csak a kezdet. Megszólták kortársai azért is, hogy miközben a férjét várta vissza a héjjasfalvi–fehéregyházi ütközetből, vendégeket fogadott, verseket olvastak, boroztak. Második házassága zavarta a közvéleményt abban, hogy előírja az első számú forradalmár özvegyének, hogy hogyan viselkedjen férje eltűnése után. Talán sajnálat és szeretet övezte volna haláláig, ha nem akar magának új életet.

Másra számított

— Ha a félreértett Júlia számára a szerelem freudi magyarázatában próbált mentséget találni a modernebb kor, akkor ezentúl ugyanez a mentség kijárhat majd annak, akinek erre valóban szüksége van: Horvát Árpádnak. Ez a kiváló tudós igazán nem tehet arról, hogy az a nő, akibe beleszeretett és akit feleségül is vett, ő előtte Petőfi Sándornak, az ideális lánglelkű ifjúnak volt a felesége, és tőle is rajongó, költői szerelmet kívánt. Vajon erre utal Júlia naplójában, amikor így ír: „ismét olly hideg és holt lelkem, mint a kővé vált fájdalom. Pedig én így nem élhetek, nekem fölizgatás és szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek!”?

— A fiatalok a nagykárolyi megyebálon ismerkedtek meg. Petőfi akkor már legalábbis a fővárosban jónevű költőnek számított. Iskolái során, de olvasási igényessége miatt is számos európai nyelven olvasott. Az idősebbik Szendrey lány több vidéki város után a fővárosban is tanult, Tänzer–Lejtey Lilla iskolájában. Ott is figyelmet fordítottak az idegen nyelvek oktatására, a német és a francia tanítása természetes volt. Szendrey Júlia naplóiból sok mindent megtudunk az írónő gondolkodásáról, nem a napi eseményeket, hanem a gondolatait örökítette meg.

„Febr. 7–én, Erdőd.

Most elememben vagyok! Az idő zord, mint a valóság, de van egy benne, mi álmaimnak viszhangja, lelkemnek barátja, s ez: a szél. Olly rokonhangon beszéli saját változatás életét, beszéli, ismét mennyi tört léleknek fájdalomsóhaját kapá el fuvalmai közé. Oh mint szeretnék a szél karjain egy világot beutazni! Sibiria jéghideg szivével, a sivatag pusztatenger forró lehelletével űzném játékom, míg elfáradva, kedves hazámban pihennék meg. Milly panaszolva regél első ifjuságáról, mikor mint langy szellő hintázta magát a szerelmes rózsa lángkeblén, míg sorsától üzetve kelle most neki vad fájdalommal a világot bejárni, míg tán kétségbeesve a tengerben keres menedéket. Gondolom, ha e szél, melly most e várt látogatá meg, tán előbb egy égbe nyúló bérc büszke fejét ölelé körül, vagy a világtenger habjaival űzé szilaj játékát, és kegyetlen szeszélyében tán emberéleteket sodrott ajándékul a sovár hullámok közé, most itt van és látja hogy szivemben is zúg a fájdalom, miként ő, és ismét elhagy, hogy egykor megint megszerezhesse a viszontlátás kínos örömét.”

Köztisztelet

— Júliát sokáig köztisztelet övezte. A második házassága körül (1850. július 21.) támadt hírlapi csúfolódások és pletykák, amelyeknek fő oka az volt, hogy akkor még általában nem hitték el Petőfi halálát, és a gyászév sem telt el, megoszlott az emberekben róla kialakult vélemény. Lehet–e Júliát vádolni azért, mert megpróbált új kapcsolatot teremteni?

— Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelme két szellemiekben egymáshoz illő ember, és gondolkodásukban, az életről alkotott elveikben megnyilvánuló hasonlóságon nyugodott. A leány már az udvarlás időszakában komolyan, felelősséggel gondolkodott a férfi hivatásáról, legalábbis az akkori gondolkozása szerint foglalkozott vele: „Szabadnak kell a költőnek lenni, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmodozó lelkének szeszélyeit és ábrándjait kielégíthesse. Kiállhatlanná válhatik előtte bár melly lánc, melly őt röptében korlátozná, ha tán önkénytesen vállalá is ezt egyszer magára, nem gondolva meg következéseit — s ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint e láncot összezúzni? De hátha e lánc egy lélek boldogsága volna? Veszni kellene neki!”

Pesti életük során a férfi a velük lakó barátjukkal, Jókai Mórral együtt fedezte fel az asszony írói tehetségét. „Egy szállást tartottunk, abban volt három szoba. Az egyik volt az enyém, a középső s közös étkező; túl rajta a harmadik: az volt Petőfiék szobája, író–, háló– és elfogadószoba: a Helikon és a Vaucluse egy helyen. Szerény bútorzat; legbecsesebb a könyvtár, csupa díszkiadású művek, acélmetszetekkel. Tehát mindketten a fővárosi élet felé vonzódtak, és nem azért, mert a természetet nem szerették. Ennek ellenkezője mindkettejük írásából kiderül. Mégis a könyvek, a szerkesztőségek közelsége, a baráti társaság világa nagyobb lehetőséget adott az írói és a politikai élet elvárásainak. Igen, Szendrey Júlia is foglalkozott a politikával, legalábbis írásán keresztül. Itt a Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez című politikai beszédére gondolok. Ebben a munkában a hagyományos női-asszonyi hivatást kiteljesíti. A betegápolás, az anyagi támogatásnyújtás árváknak és özvegyeknek mellett azt is a leányok–asszonyok feladatának gondolja, hogy társukat biztassák a forradalomban, illetve a szabadságharcban való részvételre. A beszéd nagyon is retorikusan tálalja célját: „Menj és szolgálj karddal”, „szeresd hazádat jobban feleségednél”, „menj és segíts megmenteni a hazát”. Ezzel az antik világ asszonyaival éppen ellentétesen cselekednének, akik Arisztophanész szerint nem átallottak szembeszegülni a férfiközpontú hagyománnyal.

 Elek György