Szombaton a Károlyi-kastélyban a Poesis Napok zárórendezvényén adták át az idei Poesis-díjakat.

A huszonötödik alkalommal megrendezett Poesis Napokon, mint minden eddigi hasonló rendezvényen, költők és irodalomkritikusok beszélgettek a versről, annak jelenéről és a jövőbe vezető útjáról, a költők és az olvasók kapcsolatáról, valamint a versolvasásról.

Szilágyi Domokos egyik versében így ír:,,Költő az, aki verset ír”, Kányádi Sándor egy gyerekekkel való találkozásán egy gyerekvéleményre hivatkozva írja:,,A vers az, amit mondani kell”.

Amióta verseket írnak, mindig más és más vélemény alakult ki arról, hogy mi a vers, ki a költő. Az utóbbi évtizedekben ez a vita egyre élesebb, ennek oka az, hogy egyre többen akarnak megélni a versírásból. Irodalmi csoportosulások alakulnak ki, ezek megpróbálnak lapokat működtetni úgy, hogy egymástól elszigetelődnek és nem ismerik el egymást teljes mértékben. A nagy probléma az, hogy ezek az írói csoportosulások egymástól eltérő, de bizonyos szempontokból egymáshoz hasonló értékeket is képviselnek, de valamennyiüknek szűkül az olvasótáboruk. Az irodalom egy olyan művészeti ágként van elismerve, amelyiknek szüksége van a közpénzekből történő támogatásra, hiszen olyan értékeket képvisel, amelyeket nem lehet elsorvasztani. Mivel az olvasók száma folyamatosan csökken, a döntéshozók közül egyre többen teszik fel a kérdést: miért kell támogatni olyan tevékenységeket, amelyekre nincs igény, amikor nem jut elegendő pénz az egészségügyre, a szociális ellátásra és a tanügyre. Itt vetődik fel a tanügy szerepe. Az irodalom folyamatosan fejlődik, az olvasóközönség viszont nem tart lépést ezzel a fejlődéssel, egyre jobban eltávolodik egymástól az író és az olvasó.

A Poesis-találkozón a költők sokat beszéltek a vers erejéről, a vers szerepéről a társadalom formálásában, a vers léleknevelő hatásáról és mindarról, ami vitathatatlanul benne van vagy kapcsolódik a vershez, de nem esett szó arról: hogyan kellene minél szélesebb körben olvasottá tenni a verseket? Kinek a feladata a vers népszerűsítése, annak megismertetése? Az iskolai tananyagba azok az írók és költők kerülnek be, akik egy bizonyos korban, az akkori politikai elitnek az oktatást irányító vezérei elismernek. Sosem lehet megtudni, hogy a választás milyen szempontok szerint történik. Az is vitatott, hogy mit tehetnek a költők verseik népszerűsítéséért? Az, hogy valaki jó verset ír (a jó és rossz lehet szubjektív, de az ideológiai szempontok is számítanak), egyáltalán nem garancia arra, hogy bekerül az irodalmi lapokba, azok a versek, amelyek bekerülnek, nem lesznek olvasottak, mert mindamellett, hogy az irodalmi lapok alacsony példányszámúak, el sem jutnak az olvasókhoz. Itt vetődik fel a következő kérdés: kiknek írnak a költők? Még azt sem mondhatjuk, hogy egymásnak, ugyanis nagyon sok mindent elárul az, amikor bizonyos irodalmi csoportosulásokhoz tartozó költők egymásról, egymás munkáiról mondanak véleményt. A Poesis-találkozón költők, irodalomkritikusok és történészek beszéltek a versről és a vers üzenetei megmaradásának fontosságáról. Nyitott maradt a kérdés: hogyan lehetne közelebb hozni az olvasókat a költőkhöz, és ezáltal a vershez.

A rendezvény az idei Poesis-díjak átadásával ért véget. George Vulturescu ebben az évben is díjazott hazai és a szomszédos országokból érkezett költőket egyaránt. Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere a rendezvényt záró beszédében ismertette a Károlyi-család érdemeit Szatmár megye fejlődését és a kultúra támogatását illetően. Felsorolta azokat a nagy magyar írókat, költőket, történelmi és kulturális személyiségeket, akik meghatározták a térség kulturális életét és megteremtették azt az alapot, amire ma is lehet építeni.

Elek György