Egy nemrég történt iskolai ételmérgezés kapcsán tudtuk meg, hogy Szatmáron csak egy iskolának van after school engedélye, szinte hihetetlen. Dicséretes viszont, hogy Pusztadarócon és Börvelyben nagy az ez irányú igyekezet. A hangzatos after school a modernkor szülötte, és a kisdiákoknak az órák utáni ebédjét, valamint leckéiknek felügyelt elvégzését jelenti az iskola szervezésében, ahol még sportra és szórakozásra is juthat az időből. Sok családban mindkét szülő, de akár a nagyszülők is dolgoznak, az ő gyermekeik így közösségben maradnak az órák után, és nem az utcán kószálnak, de a gyenge családi hátterű gyermekek felzárkóztatása is az egyik cél. Ez a szervezett délutáni tevékenység az egész civilizált világban elterjedt, és az idők folyamán folyamatosan javítottak rajta, a gyermekek (és szülők) mind nagyobb hasznára. Az 50–60-as években tőlünk nyugatra elsőként a napköziotthonos rendszer alakult ki (ez ti. az after school) kisdiákok részére. Órák után az ottmaradtak ebédeltek, egy kicsit levegőztek, majd felügyelettel tanultak, a fennmaradó időben pedig szórakoztak is. Itt részben nyugdíjas nevelők dolgoztak, kiket senki sem tekintett egyenrangúnak a tanszemélyzettel. A tanulók se mind kedvelték a napközit, úgy érezték, hogy be vannak zárva, és hogy az órák után ismét tanulni terhes, irigyelték ugyanakkor azokat, akik elmentek. A napközi csak toldaléka volt az iskolának, a gyermekek egyénisége nem sokat fejlődött ott, de a maga idejében hasznos, szükséges volt. A mór a kötelességét megtette, a mór mehet. A napközi tanulságain jött aztán létre, csak nyugatabbra az iskolaotthon rendszere, ahol a tanórákat és egyebeket szétosztották délelőttre és délutánra hosszú ebédszünettel, a diák (itt már a felsős is) akár otthon is ehetett. A tanulás így hasznosabb és kevésbé fárasztó lett, és maradt idő sportra és művészeti tevékenységekre is, nemkülönben a gyermekek egyéniségének és közösségi érzelmének a formálására. Ezért az iskolaotthon nagy haszonnal járt, itt már délután is a megszokott tanárok voltak, és a tanulók is kedvelték, mert kevesebb lett ugyan a szabadidejük, de az iskolában szórakoztak is, és ritka volt a házi feladat. Ausztriában pl. ma is így működik az iskola. Ez a rendszer sem állta ki azonban az idő próbáját, mert a fejlődő világ rengeteg csábítása és eseménye, az elektronika hihetetlen újdonságai nagyban elvonták a tanulók figyelmét, és a teljesítményük csökkenni kezdett, a szociális és közösségi fejlődésük pedig rossz irányt vett. A századfordulón a PISA (teljesítménymérés 15 éveseknek, háromévente) már vészhelyzetet jelzett, lépni kellett hát, akkor született meg a ma is terjedő egész napos iskola, elsőként Angliában, Francia- és Németországban. Az ilyen iskola du. hatig üzemel, tanulóórákkal délelőtt és délután is, de sok szórakozással, sporttal, művészeti tevékenységgel, szociális és közösségi szellemet fejlesztő eseménnyel, akár autóvezetői tanfolyammal is, mindezek ifjúsági szervezetek, egyházak, rendőrség stb. besegítésével történnek. Az iskolát így a gyermekek második otthonuknak, közösségi központnak tekintik, kényszerek nincsenek, jól érzik ott magukat, az egyéniségük sokat fejlődik, és ellenállóbbak lesznek a droggal, dohánnyal és alkohollal szemben is. Ebbe az iskolába a szülők is bejárhatnak, és akár tanulhatnak is, vagy olvasnak, sportolnak, zenélnek, festegetnek a gyerekekkel közösen. A nagy igény miatt Németországban a szünidőkben is nyitva vannak az iskolák. Az elmondottak szigorúan nonprofit szervezések, az állam arra áldoz ezáltal, hogy minél értékesebb emberekből álljon a jövő nemzedéke. Ilyen célokra az okosak ma már EU-s pénzt is lehívhatnak félmillió euróig, 2% önrésszel. Az európai kultúra határán ténfergő országunkban azonban minden másképpen van, a pártkatonák vezette tanügy nem a jövő emberét neveli, hanem csak tantárgyakat sulykol a nebulók fejébe. Félszázad késéssel az 1/2011-es törvény 58. szakasza szabályozza a „şcoala după şcoală” (SDS) nem kötelező bevezetését, annak is a napköziotthonos formáját, melyet máshol már régen átléptek. Az iskolák döntik el, hogy szerveznek-e SDS-t, és maguk kell gondoskodjanak a szervezésre, ételre, eszközökre, órabérekre szükséges pénzalapokról is, ezt nálunk rendszerint a szülők zsebei bánják. A gonddal, vesződéssel, felelősséggel szemben semmi hozadék nincs a tantestület részére, ezért országszerte az iskolák zöme hallani sem akar az SDS-ről, még ha égetően szükséges is lenne az, lásd városunkban is. Itt-ott, ahol van még lángoló lelkű tanár, csak megcsinálták, máshol kezdetleges formában működik, a gyermekek otthonról visznek ételt, a tanárt a szülők fizetik, és csak a leckével foglalkoznak, sok helyen pedig az egyházak működtetnek napköziket hátrányos helyzetű tanulóknak. Mivel a mai élet igényli az SDS-t, de az ritka, mint a fehér holló, beindult a pénzcsináló román fantázia, és rövidesen komoly iparág alakult ki az SDS-ek és a gyerekek étkeztetése körül. Gombamódra szaporodnak ma is a magán „gyermekmegőrzők”, ahol a szülők gyermekenként 200–250 eurót is fizetnek havonta. Felzárkóztatásról már nincsen szó, nem az arra rászorultak, hanem a tehetős családok csemetéi töltik délutánjaikat nyugat-európai szinten, tovább fokozva társadalmunk beteg feldaraboltságát. A tanügyi káderek pedig, kik az iskolában vehemensen tiltakoztak az SDS ellen, órák után rohannak az iskola melletti magán SDS-be dolgozni, vélhetően többségük csendestárs is az üzletben. Pénzisten lábbal tiporja gyermekeinket. Az SDS-ből csak egy üres torzó lett minálunk, melynek semmi köze nincs már az eredeti elképzeléshez vagy a társadalmi humánumhoz, pénztojó géppé vált színpadi álcában. Se szegény, se gazdag nem jár jól így, ami a jövő szellemiségét illeti, sajnos a mának élő politikusainkat nem érdekli a gyermeksors, de az sem, hogy ahol nem nevelnek értékes embereket a jövőnek, ott nagy ország sose lesz. Nem gondolnak arra sem, hogy a gyermekekre már csak azért is jobban oda kellene figyelni, mert ők fogják annak idején kiválasztani az öregotthonunkat, valós és átvitt értelemben is.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós