Boros Gerzon Szatmárudvariban évek óta gyűjti azokat a népi tárgyakat és eszközöket, amelyeket gyerekkorában használtak szülőfalujában, Kakon. Mára már berendezett egy teljes szobát, egy mellékhelyiséget és egy színt, de a gyűjtés még nem ért véget.

Jövőre lesz ötven éve, hogy nagy pusztítást végzett Szatmár megyében az árvíz. A pusztítás hozzásegítette Nicolae Ceauşescut, hogy megvalósítsa a falurombolási tervét, az árvíz után falvakat szüntetett meg azzal, hogy több települést összevont. A megszüntetett falvak közé tartozik Kak is, ennek a településnek a lakóit Szatmárudvariba költöztették. Nagyon sokan közel ötven év után se nyugodtak bele a sorsukba, közéjük sorolható Boros Gerzon is, aki még mindig Kakhoz vonzódik, pedig csak tizenkét évet élt szülőfalujában, 1971-től szatmárudvari lakos. Kötődése szülőfalujához, gyermekkorához nem üres szóbeszéd. Hosszú évek óta gyűjt olyan tárgyakat, amelyeket gyerekkorában Kakon használtak. Előbb egy melléképületben állította ki azokat, mára már berendezett egy szobát, amelyben el vannak helyezve az eddig összegyűjtött tárgyak. Ezek a tárgyak gyerekkorában körülvették, majd az 1970-es árvíz idején és az azt követő években lassan eltűntek. Egy idő után elkezdett hiányozni az életéből Kak és annak emlékei. Amikor valahol meglátott ilyen jellegű tárgyakat, azokat — ha egy mód volt rá — megvásárolta. Egy idő után már annyi minden összegyűlt, hogy valamilyen módon rendezni kellett azokat. Jelenleg be van rendezve egy szoba. Ezt a szobát és az udvaron lévő, ugyancsak régiségekkel megrakott melléképületeket látogattuk meg, hosszan hallgatva Boros Gerzon visszaemlékezéseit. A szobában vannak régi bútorok, edények, petróleumlámpák. A legértékesebbnek egy mécsest tart, amit Magyargéresről hozott, ilyen lámpával világítottak régen Kakon. Gedi bácsi, az éjjeliőr jött minden este sötétedés után, meggyújtotta, és egy ilyen mécses világított az egész faluban. Van egy Bicaz márkájú rádió 1957-ből, ez Borossal egyidős.

Az unokáinak megmutatja a régi háztartási eszközöket, és elmondja, hogy azok milyen mostani gépeknek felelnek meg. Például az egykori, fából készült krumpli- és paszulytörő a mai mixer elődje. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi tárgy van ebben a szobában, mennyi maradt kint a melléképületben, sőt, helyhiány miatt a padláson is van két esztováta, egy ráfos szekér, teknők és más konyhai eszközök.

Előkerült egy fénykép is, amelyen dédnagyanyja, nagyanyja és tíz gyerek (öt lány, öt fiú) látható. Az öt fiú közül Gerzon volt a legkisebb, aki húszéves korában lett öngyilkos a menyasszonyával. Búcsúlevelet hagytak, ami szintén ott található Boros gyűjteményében. Vallási és vagyoni problémák voltak, nem engedték őket egybekelni. Ez a szomorú, de valós történet abban az időben sokáig beszédtéma volt, ma már hihetetlennek tűnik.

Boros Gerzon gyerekkorában Kakon csak óvoda volt, iskolába Szentmártonba (1,5–2 kilométerre) jártak. Amikor ötödik osztályba ment, már nem indult Szentmártonban magyar osztály. Lett volna annyi gyerek, hogy induljon, de nagyon sok magyar szülő román tagozatra íratta a gyerekét. Volt olyan gyerek, aki első osztályba magyar tagozatra járt, másodikba már románba. A szülők nagy magyaroknak tartották magukat, de a gyerekeik román nyelven tanultak. Kakon abban az időben a nyolcvannégy házban háromszáznyolcvan ember élt. Boros sokszor esőben, sárban, hóban ment az autóbusz-megállóba, volt rá példa, hogy beleesett a sárba. Hároméves korában már libára, majd tehénre vigyázott. Ifjú korában sokat dolgozott, legtöbbször kemény fizikai munkát végzett. Mindig igyekezett megtenni a tőle telhetőt, mert tudta, hogy csak munkával lehet eredményeket elérni.

Boros sohasem nyugodott bele, hogy Kakot felszámolták, és Szatmárudvariba kellett költözzön, de nem volt más választása. Most, amikor gyűjti a régi tárgyakat, különös figyelmet szentel azoknak, amelyek Kakról maradtak meg. Van olyan pohara, melyre az van írva: „Áldás hazánkra!”, és ott van rajta a régi magyar címer. Ezek a tárgyak túlélték az árvizet. Amikor leomlott a ház, szerencsére nem rongálódtak meg. Ritkán telik el nap, hogy ne menjen be a múzeumszobájába, mert úgy érzi, ott tud igazán kikapcsolódni és megnyugodni. Ez az ő világa. Igyekszik bemutatni ezeket a tárgyakat az unokáknak is, és nagy megelégedés számára, amikor látja, hogy érdeklik őket ezek a dolgok.

A múzeumszobában lévő asztal tetejét elfordítva, az alatta lévő részen régi, az 1700–1800-as évekből származó pénzeket mutat vendéglátónk, hozzátéve, hogy régen is ezen a helyen tartották az értékeket. Ott őrzi apjának a párt- és katonakönyvét is. Ami mások számára semmit nem jelent, az számára érték, bizonyíték arra, hogy honnan indult, és mit vett el tőle a sors. Nagyon sok állami támogatással működtetett tájház adminisztrátorai is tanulhatnának Boros Gerzontól, akinek minden fáradozása és anyagi áldozata azért van, hogy ne tűnjenek el a múlt emlékei.

Elek György