Azon tűnődöm: képesek-e a mai felnőttek felnőni a fiatalok világához, képesek lesznek-e belátható időn belül betekinteni a lelki és gondolatvilágukba, ellesni észjárásukat, megismerni látásmódjukat? Egyre több példát tudunk felsorolni, egyre több olyan esetet tapasztalunk, hogy idősebb emberek kérik a fiatalok segítségét, nem csupán informatikai eszközök használatához, hanem más kommunikációs kérdésekben is.

Akarva-akaratlan felmerül bennem a kérdés: van-e még tekintélyük az időseknek, el lehet-e várni azt, hogy a fiatalok tiszteljék a „kort”? A fiataloknak megvannak ugyan az elvárásaik az idősebekkel szemben (főként az anyagi támogatás terén), de ha a szülő nem teljesíti az elvárásokat, a gyerek nem lép vissza, megpróbálja önállóan, más módszerekkel elérni a céljait.

Azon tűnődöm: ez azt jelenti, hogy megszűnőben van a fiatalok és az idősebbek egymásrautaltsága? Sokáig nem volt egyértelműen megválaszolható kérdés, miért szükséges a gyerekkel minél hamarabb megismertetni a felnőttkort? Miért fontos, hogy mielőbb tudjanak helytállni, tudják megállni a helyüket ebben az egyfelől egyre összetettebb, másfelől egyre szétszórtabb világban. Bekövetkezett a gyerek-felnőtt emancipáció, egyre rövidebb a gyerekkor, egyre jobban ki kell használni ezt az időszakot és egyre nagyobb erőfeszítést kell tenni azért, hogy a gyerek ne maradjon le a rohamos fejlődéstől.

A szülők számára egyre nagyobb feladat, hogy felzárkózzanak a gyerekeikhez, megtanulják tőlük, ami megtanulható, mert a szülőnek tanulni kell ahhoz, hogy érvényesülni tudjon az életben. A szülőnek meg kell tanulni önállósulni, hiszen a gyerek elfoglalt, nincs ideje vele foglalkozni, nincs ideje nevelni-oktatni, megteremteni számára a jövőhöz szükséges feltételeket. A mai társadalomban nagyon megváltozott a gyerek-szülő kapcsolat.

A gyerek számára arra is kevés idő marad, hogy tervezze a jövőjét, a pillanatokat kell élvezni, mert ha a pillanatokban nincsenek meg a szükséges örömök, akkor a holnap is örömtelen lesz. Mindenki tudja élvezni azokat a pillanatokat, amelyek a túlcsordultság örömeit adják, az érző ember viszont az, aki messze van még a túlcsordultságtól, de annak tud örülni, ami van. Mind a gyerek, mind a szülő magányos. Az egyedülálló gyerek nem a magányban éli ki magát, ő is vágyik a társra, de valamilyen ok miatt képtelen a társas életre. A szülő mellett ott van a társ, de mellette is magányos, nem tudja miért, de magányos, már-már depressziós, mert ebben nem minta számára a gyerek, ő maga kell megtalálja a megoldásokat.

Azon tűnődöm: mi lesz ezzel a mai, magát érettnek tartó nemzedékkel, ha nem hallgat a fiatalokra, akiknek nincs tapasztalatuk, de tudják, hogy mit akarnak.

Elek György