Február 18-án, szerdán 16 órától Gúzs Imre író–újságíróra emlékeznek születése 90. évfordulóján a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont. Mihai Viteazul utca 32. szám alatti székhelyén — ahol egykori kollégái, barátai elevenítik fel vele kapcsolatos emlékeiket, illetve írásaiból olvasnak fel a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai.

A Köpecen született Gúzs Imrét — ahogy az egykori kolléga, Máriás József összeállította életrajzban fogalmaz — az írás ördöge már fiatal középiskolás korában hatalmába kerített. Pályáját friss történelemtanári oklevéllel a zsebében az erdődi líceumban kezdte, majd a Bányavidéki Fáklya, utána pedig a Szatmári Hírlap újságírója volt 1974-ig, amikor eltanácsolták a laptól. Ekkor tanárként a Pusztadaróci Általános Iskolába került, a rendszerváltás utáni napoktól pedig ismét szeretett szakmájának, az újságírásnak élhetett egészen nyugdíjazásáig — s a Friss Újság főmunkatársaként, ahogy korábban, az „eltanácsolásig” ismét beírta magát a szatmáriak szívébe.

„A leírt szóban van valami bizalmas”

Akkor is önmagát írta, amikor terepen volt, a száraz tények helyett a hangulatot igyekezett visszaadni, lélekközelbe küzdeni magát a témához — nagyon jól tudott bánni a magyar nyelvvel és fordulatos, színes fogalmazókészsége kollégái fölé emelte.
Nem véletlenül fogalmazott úgy szakmai önvallomásában: „Az írott szót nem pótolja sem a rádió, sem a televízió. A leírt szóban van valami bizalmas és az olvasó személyes ismerősöm, barátom.”

Nagyon sokra tartotta a vidéki értelmiségiek, tanítók, tanárok munkáját, és ő is körükben érezte magát a legjobban — hiszen aki vidékről ír, az egy napra vidékivé válik és ő szinte minden nap átment ezen a metamorfózison. Minden egyes magyar faluban számtalan ismerőse, barátja volt, s közéjük járt a legszívesebben, ha a lap riportra küldte. De nem is kellett őt küldeni, nagyon szívesen ment magától is. Mindenhol szeretettel fogadták… Amikor a rendszerváltás utáni években ismét megnyílt számára ez a lehetőség, nagy örömmel kereste fel régi ismerőseit az új helyzetben, és vitte magával azokat a fiatal újságírókat, akik akkoriban kerültek a laphoz. Átadta nekik tapasztalatait, az alapos terepismeretet, megismertette őket azokkal, akiket ő maga annyiszor példaképül állított írásaiban — tanítványai pedig, Fodor István, Simon Levente megbecsülésük, hálájuk jeléül rövidesen Tanár úrnak szólították, és nem csak ők, de  sokan mások is. 

„Nyomot hagyott a város történetében és a romániai magyar irodalomban egyaránt” 

Forráskötete, A furulyás című novellagyűjtemény 1968-ban jelent meg. Regénnyel is próbálkozott (A fehér hajú leány, 1970), további kötetei szerint azonban műfaja a rövidebb terjedelmű elbeszélés. Újabb munkái: Otthoni emberek (Kolozsvár, 1977), A sárkány hetedik feje és más írások (1980), A csend napszámosa (1986).

„Nyomot hagyott a város történetében és a romániai magyar irodalomban egyaránt” — summázta tíz évvel ezelőtt, a 80. születésnapi évfordulón Kereskényi Sándor muzeológus, kiemelve Gúzs Imre jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető stílusát, a Tamási-Nyírő-féle hagyománykövetését és neoszentimentális vonásait is.
„Imre író maradt az újságírói asztalnál is, aki a nagyon rövid szintézisek mestere volt. Láttam, láttuk, hogyan kezelte az embereket, hihetetlen érzéke volt a lényeg meglátására, ilyen szemszögből Móriczhoz hasonlítanám” — fogalmazott.

Szabó Kinga Mária