Első alkalommal szervezte meg a Hazatérés Vasárnapját a Szatmárgörbedi Református Egyházközség, s mind Kürti Tamás lelkipásztor, mind a harang hívó szava messzire elhallatszott.

Vasárnap délelőtt sokan gyűltek össze az 1898-ban épített, s szépen felújított szatmárgörbedi református templomban — mely egy jóval nagyobb közösségnek és településnek is díszére válna, és amelynek kedves, derűs, otthon-hangulata csak még inkább megerősítette az együttlét örömét. Akárcsak Hankovszki Ilona verse, az Én nem megyek innen messze, mely sokak szemébe csalt könnyeket — függetlenül attól, hogy „messziről” jöttek most haza Görbedre, vagy a kis településen élnek.

„Olyanok vagyunk most, mint az igében szereplő juhok, akik különböző aklokból érkeztünk ugyan ide, Szatmárgörbedre, de mindannyian ugyanannak az egyháznak vagyunk a tagjai, Istennek vagyunk a juhai és nyájai, főpásztorunk pedig Jézus. Bátorító tudat ez!” — fogalmazott Kürti Tamás lelkipásztor, aki János evangéliuma 10. fejezetének 16, 27 és 28 versére építette ünnepi igehirdetését. „De vannak más juhaim is, amelyek nem ebből az akolból valók. Őket is vezetnem kell, és hallgatnak a hangomra. Így lesz majd belőlük egy nyáj, egyetlen pásztorral. Jézus, a főpásztor, megosztja mindannyiunkkal az ő különös kapcsolatát Istennel — mert az, hogy Isten gyermekei lehetünk, Jézusnak köszönhető. Isten tekinthetne bennünket egyszerűen csak bűnös, gyarló embereknek is, de Ő gyermekeinek tekint bennünket — ezért hálából nekünk is meg kell osztanunk egymással szeretetünket, mert egy nyájból valók vagyunk és egymásnak testvérei. Hazatérés Vasárnapján ez a gondolat még inkább hangsúlyozódik és nem csak aazért, mert rokoni szálak fűznek össze, hanem mert ebben a házban mind Isten gyermekei és testvérei vagyunk — a testvérek pedig szeretik egymást. Ez a szeretet tart egybe bennünket, mint krisztusi közösséget. Nagyon sok minden van ebben az életben, ami ezt a testvéri szeretetet igyekszik aláaknázni, megmérgezni — emberi gyarlóságaink, melyekbe beleakadunk és gúzsba kötnek —, de legyen annyi jóindulat, alázat és kegyesség bennünk, hogy úgy tudjunk viszonyulni egymáshoz, mint Isten mihozzánk.”

A prédikációt követően a lelkipásztor két, Gryllus-megzenésítésű zsoltárral, a kántorképzős Elek Anita pedig orgonafeldolgozással, Hankovszki Ilona pedig még egy versének szavalatával emelte az ünnepség fényét — majd az istentiszteletet követően sokan lapozták fel azt a fotóalbum-emlékkönyvet, amelyben régi (és kevésbé régi) gyülekezeti, nőszövetségi, presbitériumi fényképek kaptak helyet — akárcsak az a megacsoportkép, amely a jelenlévőkről készült a templom előtt. A jelenlébők bejegyezték nevüket az emlékkönyvbe, ezzel is hagyományt teremtve az elkövetkezendő Hazatérés Vasárnapjainak. Külön meglepetésként a helyi, Szamoshát Néptáncegyüttes ropta a táncot — s Szarvas Károly tanítványait nézve bizony sok görbedinek mozdult ritmusra a lába. Az ünnepség szeretetvendégséggel folytatódott — Hankovszki Béla és családja, valamint a nőszövetség jóvoltából két hatalmas bográcsban rotyogott a jóféle gulyás, illatos kalácshalmok álltak az asztalokon, s a görbedi református közösség majd' minden tagja hozzájárult a szeretetvendégséghez, amely a jóízű falatokkal és jóízű beszélgetésekkel egész délutánig tartott.

Szabó Kinga Mária