Mai világunkban egyáltalán nem másodlagos kérdés, hogy miként és hogyan csúszik ki talpunk alól a kultúra talaja. Nem lehetünk közömbösek e téren. Köreinkben tapasztaljuk, hogy a kultúra, mint hatalom egyre veszít népszerűségből, közlési, megjelenítési és egyénformálási jelentőségéből. Ettől eltekintve a kultúra még mindig hatalom, hisz vonzó és sorsalakító ereje, az alkotásokkal történő összecsatlakoztató ténye vitathatatlan és megkerülhetetlen. Most az a furcsa helyzet állt elő, hogy vajon a kultúra művelése iránti erőfeszítéseink elegek lehetnek e szerepkörének betöltéséhez. Ügyelnünk kell ugyanakkor arra is, hogy az élet vizéből felhozott gyöngyszem fénye ne fakuljon, teste meg ne csorbuljon. Ezért én a jelenben a kultúra, a már megtermett és megtermelhető — lélektől lélekig — terjedő átadására és továbbadására szavazok. Aki ismeri Haydn: A teremtés című oratóriumát tisztában kell legyen azzal, hogy milyen értékkel állunk szemben és milyen értékek vagyunk mi, emberek. A kultúra teljes elvesztését viszont meg kell előznünk. A magyar kultúrát legfőképpen, hogy bele ne mosódjon és elvegyüljön nagy és kicsi nemzetek kultúrvizében. Őrködni kell ezért felette és művelni kell minden területen. A kultúrába vetett hitnek szárnyszaggatását és ennek áthidalását a Kalevala pontosan közli velünk: „hol az erek elszakadva, oda új ereket kössél”. Ez a feladat a fennmaradásért, ez az iránta tanúsított felelősségérzetünk biztosítéka. S bár az ünnepek elmúltak, nézzünk teendőinkre Tormay Cécile Nobel-díjra javasolt írónőnk sorain keresztül: „induljunk ünnep után és keressük meg elvesztett magyar lelkünket, hogy a lelkünk erejével megtaláljuk az elveszett utat, amely hazavezet Nagy.Magyarországba”. Ez is átadás és a kultúránk egy része.

Sróth Ödön

költő, a Kaffka Margit Társaság elnöke