Születésünktől fogva, nevelkedésünk során elsajátítjuk azokat a morális alapértékeket, tudást, viselkedési formát, amelyek iránytűként vezérelnek döntéseinkben a jó és rossz között, szokásaink kialakításában, hit-, tudás-, társadalom-, művészethez való viszonyulásunkban.

A kultúra nem végtermék, hanem állandóan mozgásban levő, változó fogalom. Sőt, beszélhetünk különböző emberi kultúrákról, és azok találkozásáról.

Mennél többet ismerünk meg a minket körülvevő világból, annál inkább válunk nyitottabbá más kultúrák felé.

Az országhatárok megnyitásával a kíváncsiság is megnőtt a más ízek, ókori kultúrák, máig őrzött hagyományok, szépségek megismerésére, befogadására, ugyanakkor felébred a saját hagyományokhoz való ragaszkodás, mint értékőrzés szükségességének felmutatása.

A hagyományok ébresztése összefonódik a fogyasztói társadalom, a felgyorsult életvitel diktálta irammal. A fesztiválok, a falu- és városnapok alkalmak a kulturális értékeink megélésére, felmutatására, ugyanakkor a turisták csalogatásával ezeknek értékesítésére.

Nemcsak az értékőrzést tartom fontosnak, hanem az értékteremtést is.

Mivel az oktatásban tevékenykedek, úgy gondolom, hogy az iskolák, egyetemben a templommal, lehetnek a közösségek fároszai e tekintetben.

Digitalizált világunkban, mikor az információk naponta megsokszorozódnak, mikor a tudományos eredmények bárki számára elérhetővé válnak, generációknak kell felzárkózni, lépést tartani ezzel a kihívással.

A kultúra fogalomkörébe tartozik a pedagógiai kultúra kérdése.

A ma is ható hagyományos pedagógiai kultúra meghatározza azokat a tartalmakat, amelyek tanításával művelhető az értelem, alakulhat a társas viselkedés, fejleszthető a jellem, az esztétikai érzék, elősegíthető a világnézet alakulása.

A 20. század közepéig az oktatási rendszerben akik nem akartak vagy nem tudtak továbbtanulni, azok fokozatosan lemorzsolódtak, kiléptek, a többség számára az iskolázás fokozatos abbahagyása természetes helyzetnek minősült.

A középfokú képzés általánossá válásával és a felsőoktatás eltömegesedésével különböző készségek és képességek optimális elsajátítására lenne szükség, ami a hagyományos pedagógiai kultúrával, a tanított tartalmakkal csak keveseknek sikerül.

Gondok vannak az olvasási, számolási készséggel, a tanulók több mint egyharmada silabizáló olvasási készséggel hagyja el az általános iskolát, és funkcionális analfabétaként éli le az életét.

A szocializálódásnak az akadálya épp az iskola, hiszen kiemeli a spontán szocializációs helyzetekből a fiatalokat az egymás mögötti iskolapadokban eltöltött, majd az otthoni tanulásra fordított időnek köszönhetően.

A tudásalapú társadalom megteremtésére az EU féltucatnyi, kulcskompetenciának nevezett képesség- és készségrendszert jelölt meg, csakhogy a hagyományos pedagógiai kultúrával mindez megvalósíthatatlan.

A hagyományos pedagógiai kultúra normaorientált tanítással, értékeléssel működik, mely nem alkalmas a készségek, képességek, ismeretek megfelelő elsajátítására.

Folyamatosan módosítjuk a közoktatási törvényt, újabb és újabb tantervi reformot dolgozunk ki, több milliárdot költünk minőségbiztosításra, amelyektől eredményesebb nevelést, oktatást, javuló esélyegyenlőséget remélünk.

Eredményességet, a fejlődés lehetőségét abban látom, ha az oktatásban élen járó országok tapasztalatainak figyelembevételével olyan kutatásokra, fejlesztésekre, eszközök létrehozására, megfelelő képzésre és továbbképzésre koncentráljuk erőforrásainkat, melyek által a gyermekeinkre közvetlenül ható pedagógiai kultúra megújul.

Gál Gyöngyi

magyartanár, főtanfelügyelő-helyettes