Az 1917-es orosz forradalom, amit évtizedeken át nagy októberi szocialista forradalomnak neveztek, 1917. november 7-én (a julián naptár szerint október 25-én) robbant ki Oroszország akkori fővárosában, Petrográdban (ma Szentpétervár). A történészek véleménye azóta is megoszlik, hogy valóban a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására bukott-e meg a cári rendszer, vagy nyugati érdekek segítették hatalomra Lenint és az őt támogató munkásokat, parasztokat, katonákat és matrózokat. Az 1922-ben megalakult Szovjetunió 1991-ig volt a keleti tömb mintája, a második világháború után pedig azok ideológiájának a meghatározója.

Mindig érthetetlen volt, miért volt szükség egy munkás-paraszt összefogással vezetett társadalmi osztályban elnyomni, félelemben és rettegésben tartani, kizsákmányolni a formailag uralkodó, vezető szerepet betöltő munkásokat és parasztokat. Azóta már többször bebizonyosodott, hogy a forradalmak győzelme után mindig háttérbe szorulnak azok, akik harcolnak a forradalom győzelméért.

A „nagy októberi szocialista forradalom” haszonélvezői mindig a munkásság és a parasztság nevében léptek fel, de a munkásokat és parasztságot mindamellett, hogy dolgoztatták, titkosszolgálati és karhatalmi erőkkel fosztották meg jogaiktól: elkobozták a vagyonukat, fékezték a vallásgyakorlást (Romániában betiltották a görögkatolikus egyházat), és bebörtönözték azokat, akik valamilyen formában megpróbáltak ellentmondani vagy saját véleményt formálni. Szépen hangzott, hogy a munkások és a parasztok köreiből választották meg a vezetőket, de nem az értelmesebbeket, hanem azokat, akik hajlandók voltak teljesíteni a parancsokat, vagy bábuként viselkedni. Még élnek közöttünk olyan emberek, akik megjárták a börtönöket, a munkatáborokat, és elviselték, túlélték azokat a borzalmakat, amelyek a ma száz éve kirobbant „nagy októberi szocialista forradalom” következményei voltak.

Amikor történelmi megemlékezéseken a múlt borzalmaira emlékezünk, mindig elmondjuk, hogy mindent meg kell tenni, hogy hasonlók ne ismétlődhessenek meg. Az első és második világháború után jött 1956, de alig telt el nap, hogy valahol ne történtek volna diktatórikus és embertelen hatalmi megnyilvánulások. A kommunizmus idején elkobzott javak nagy része még mindig nincs visszaszolgáltatva. A múlt ma is gyakran megismétlődik. Mint ahogy a kommunizmus hajnalán az akkori hatalom megtalálta azokat a szolgalelkeket, akik szembementek saját vérükkel, úgy a mai hatalom is megtalálja a kiszolgálóit.

Száz évvel a „nagy októberi szocialista forradalom” után még mindig „elzúgnak a forradalmak”, és újabb szabadságharcok kezdenek kibontakozni.