Nem erőszakosan, békésen, de makacsul törekedni saját közösségünk építésére — erre tanít a Széchenyi-kultusz. A Domokos-dombi obeliszknél, a „legnagyobb magyar” mindmáig egyetlen szabadtéri erdélyi emlékművénél hajtottak főt gróf Széchenyi István emléke előtt.

Bár Széchenyi soha nem járt az Avasban (Szatmár megyében is csak párszor, a Károlyi grófok nagykárolyi kastélyában), elevenen él a kőszegremeteiek szívében és lelkében: 156 évvel ezelőtt, alig egy évvel a gróf halála után egy maréknyi hazafi Henter Ferenc kurátor vezetésével eldöntötte: Széchenyi-emlékoszlopot emelnek — s pár hónap múlva már állt is a falu fölötti Domokos-dombon a hat méter magas kőobeliszk, a „Nagyok közt is a legnagyobbnak, dicső emléket!” állítva. A remeteiek akkor még nem tudták, hogy az obeliszk a történelmi Magyarország egyik legelső Széchenyi-emlékműve lesz — ami önmagában is felértékeli tettüket —, és avatásakor a közeli Mike-hegytetőn egy teljes hétig égett, bevilágította a vidéket a Széchenyi tiszteletére rakott máglya.

Szombaton a hagyomány szellemében a helyi református templomban kezdődött a kőszegremetei Széchenyi-megemlékezés Sziszik József lelkipásztor igehirdetésével, aki Márk evangéliumának soraira építette prédikációját: „Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: 'Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?' Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: 'Hallgass el, némulj meg!' És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: 'Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?' Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: 'Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?' Talán túl keveset beszélünk arról, Jézus hogyan tudná lecsendesíteni az életünket — ha az elemek engedelmeskednek neki, mi hogy ne tennénk azt? Sokszor támad nagy szélvihar a mi életünkben is, beborul felettünk az ég, s próbálunk tájékozódni özönvízben, erdőtűzben, azt remélvén: mentek leszünk mindentől, ha belépünk a hajóba; aztán rájövünk: Jézus közelében nincs az életünk biztosítva; azt akarja, hogy keressük Őt olyan lehetetlen helyzetben is, ahol első pillanatra nincs remény. Széchenyinek elbicsaklott katonai pálya, szerelemcsalódás után mi maradt még? A népe. Az a nép, amelynek a nyelvét sem ismeri még. De Isten kiválaszt mindig olyan embereket, akiket rávesz az útra — így indulunk el mi is. Mindannyian ugyanazon a tengeren evezünk, mindannyian ugyanarra a túlsó partra igyekszünk… Jézus pedig mélyen alszik, amikor nő a veszedelem. Így érezzük mi is: emelkednek a hullámok, maguk alá gyűrnek, el fogunk veszni, s közben azt látjuk: Jézus hallgat, mert alszik. Belefáradt a szolgálatba? Pihenésre van szüksége? Az utolsó pillanatban talán a tanítványok felrázzák — hogy Jézus alszik, azt jelenti: nem kell félni. Meddig, Uram? Ha Széchenyi tudta volna, milyen sötét napok következnek az életében, lehet, hogy nem vállalta volna. Isten enged néha belelátni a jövőbe, de az, amit mutat, szörnyűséges. Uram, nem törődsz velünk? El fogunk veszni! Pedig ha vele együtt vagyunk egy hajóban, mellette, akkor biztonságban vagyunk. Széchenyi menekül, bekerül a döblingi elmegyógyintézetbe, ahol több mint egy évtizedig tengeti napjait, fogadja a látogatókat, aztán megírja beszédét. Amikor összedől mögötte minden, miben reménykedhet? Amiben mi is: Jézusban” — fogalmazott.

A templomból a Domokos-dombon lévő, s a különösen szép és szabályos Avasi-medence fölött őrködő emlékműhöz zarándokoltak a megemlékezők, ahol házigazdaként és a kőszegremeteiek nevében is Rákos Gyula alpolgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd Cseh Eszter és Cseh Virág szavalatában hangzott el az a vers — Széchenyi-oszlop Kőszegremetén —, amelyet Kovácsné Perec Ilona, az akkori lelkész felesége 1941. október 25-én, a szatmári Széchenyi-ünnepségre írt. „Örömmel jövök mindig Kőszegremetére, az Avas kapujában lévő erős, összetartó közösségbe, amely példamutatón őrzi Széchenyi kultuszát; és egy kőszegremetei ember, néhai Sike Lajos újságíró elképzelése nyomán lett egész alakos Széchenyi-szobor Szatmárnémetiben. Miért fontos nekünk Széchenyi? Mert olyan példát állított elénk, ami követendő. Nem hangzatos patrióta beszédek, látványos kardcsörgetés a mi utunk, hanem a fejlődés — ezt Széchenyi nagyon jól tudta, és így is cselekedett. Olyan körülményeket teremteni, amelyek a fiatalságot, utódainkat a maradásra, itthon maradásra, megmaradásra bírják” — hangsúlyozta ünnepi beszédében Turos Lóránd szenátor, hozzátéve, hogy el kell mondani, tudatosítani kell mindenkiben: nem elvenni akarunk ettől az országtól, hanem hozzáadni; a kisebbség nem hátrány, hanem plusz. „Nem erőszakosan, békésen, de makacsul törekedni saját közösségünk építésére — erre tanít a Széchenyi-kultusz.”

A Domokos-dombi megemlékezés az emlékmű megkoszorúzásával és a Himnusz eléneklésével ért véget.

Szabó Kinga Mária