A Domokos-dombi obeliszknél, a „legnagyobb magyar” egyetlen, 1861-ben emelt, erdélyi szabadtéri emlékművénél emlékeztek gróf Széchenyi Istvánra — akinek egy kőszegremetei állhatatosságának köszönhetően Szatmárnémetiben is áll már egész alakos szobra.

Lassan három évtizede, hogy szeptember első szombatja nemcsak egy naptári nap, de különleges ünnepnap is a kőszegremetei közösség életében, s ennek az avasi református magyar falunak a neve már nemcsak ízletes gyümölcsökkel, zamatos gyümölcspárlatokkal van elválaszthatatlanul összeforrva, de a Széchenyi-megemlékezéssel is. Igaz, a „nemzet napszámosa” soha nem járt ezen a vidéken — Szatmár megyében is csak párszor, a Károlyi grófok nagykárolyi kastélyában —, de olyannyira elevenen élt a kőszegremeteiek lelkében, hogy alig egy évvel halálát követően, 1861-ben egy maréknyi hazafi Henter Ferenc kurátor vezetésével eldöntötte: Széchenyi-emlékoszlopot emelnek — s pár hónap múlva már állt is a falu fölötti Domokos-dombon a hat méter magas kőobeliszk, a „Nagyok közt is a legnagyobbnak, dicső emléket!” állítva. A kőszegremeteiek akkor még nem tudták, hogy a csodálatos és földrajzi szempontból is szép-szabályos avasi medence fölé emelkedő obeliszk a történelmi Magyarország egyik legelső Széchenyi-emlékműve lesz, s mind a mai napig Erdély egyetlen szabadtéri mementója — bő másfél évszázaddal ezelőtti felavatása pedig az egész Avas ünnepe volt, beleértve a szomszédos román falvak lakosságát is, akik olyan jól érezték magukat, hogy „kalappal itták a bőkezű szinérváraljai adakozó, Mándy Bertalan földbirtokos borát”, a közeli hegytetőn pedig egy teljes hétig égett, világította be a vidéket a Széchenyi tiszteletére rakott máglya. Az emlékmű 157 éves fennállása alatt kétszer volt veszélyben: az 1940-es bécsi döntés előtt, amikor a kivonuló román határőrök le akarták dönteni, ám három pár lóval sem sikerült elhúzatni — a feldühödött határőr kapitány szétverette az oszlop eredeti, 1861-es állítására emlékeztető márványtáblát (ezt egy év múlva helyettesítették); másodszor Ceauşescu akarta lerombolni, ám erre szerencsére már nem került sor. Az obeliszk jelenlegi lánckerítése 1990-ben, Széchenyi gróf halálának 150. évfordulója alkalmából készült, az oszlop déli oldalán található dombormű pedig Zagyva László szatmári származású nyíregyházi szobrászművész alkotása és ajándéka.

Szombaton a hagyomány szellemében, a helyi református templomban Gellén Sándor avasújvárosi esperes igehirdetésével kezdődött a Széchenyi-megemlékezés. „Jézus nem csak gyógyító, feltámasztó mester, de közösséget vállal mindenkivel. Küldetése van: az, hogy eljöjjön és megkeressen mindent s mindenkit, ami/aki elveszett” — fogalmazott, Lukács evangéliumának az elveszett és megkeresett juhról, valamint drachmáról szóló történetére épített prédikációjában. „Bármelyik történetet olvassuk, öröm a vége, a megtalálás öröméé, és ezeket a példázatokat magunkra kell vállaljuk. Úgy járunk ezen a földön, mint a bárányok, hol közösségben, hol egyedül — sok bárány félreáll, és azt mondja: nem akarok ezzel a néppel, népemmel közösséget vállalni, és nem találja a helyét ott, ahol felnőtt. Mennyi drachmaként elgurult lélek van köröttünk, hány elveszett élet! Nem tudnak közösséget vállalni egymással a gyermekek és a szülők, a testileg nem, de lélekben egymástól mérföldnyi távolságra lévő férj és feleség, a testvérek — megszakadt és mélységekbe zuhant, ami egykor szeretet volt, s ha nem hozzuk rendbe családi kapcsolatainkat, ha nem szeretjük vér szerinti testvérünket, hogy szerethetnénk hit- vagy nyelvtestvérünket? És hol vannak a barátok, gyermekkori, iskoláskori barátaink? Egyik napról a másikra nincsenek mellettünk — vagy lehet, mi nem vagyunk mellettük… Lehet, hogy megbicsaklott az életük, elindultak a lejtőn, és nem volt senki, aki elkapta volna a guruló drachmát. Sok elgurult drachma hever szerteszét, belepte a por, réges-rég elveszítette fényét — de meg kell keresni őket, és újra közel kell kerülnie egymáshoz a szülőnek és gyermeknek, férjnek és feleségnek, barátoknak; meg kell keresni az utolsó reformátust, az utolsó magyar embert. Vagy nem fontos számotokra, hogy Isten magyar embernek teremtett ide, Kőszegremetére?!” — firtatta, sajnos nem alaptalanul, ugyanis a faluban nagyon sok magyar szülő román iskolába íratja gyermekét.

A templomból a Domokos-dombon lévő emlékműhöz zarándokolt a nagyon nagy számú megemlékező, ahol Reményik Sándor Templom és iskola című verse köszöntötte az egybegyűlteket Cseh Eszter szavalatában.

„Sokadjára állok itt, az obeliszk tövében, de ez egy különleges év: eddig egyetlen emlékhelye volt Szatmár megyében gróf Széchenyi Istvánnak, ám egy kőszegremeteinek köszönhetően március 15-én felavathattuk Széchenyi szobrát Szatmárnémetiben. Sajnos az a kőszegremetei ember, Sike Lajos újságíró már nem érhette meg, hogy évtizedes álmát megvalósulva lássa — az a kőszegremetei magyar szellemiség, ami őt is jellemezte, nagyon sok mindent kibírt. Széchenyi elvégezte a dolgát, nekünk harcolnunk kell, hogy legyen óvoda, elemi iskola, hiszen azok nélkül értelmetlen az akadémia. Amíg van ez a magyar szellemiség, ameddig vannak példamutató öregek, addig ezer év múlva is ezen a nyelven emlékezünk itt a legnagyobb magyarra. Együtt erősek vagyunk, ha hagyjuk magunkat szétszórni a világban, nem lesz jövőnk” — fogalmazott Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.

A Domokos-dombi megemlékezés az emlékmű megkoszorúzásával és a Szózat eléneklésével ért véget — a rendezvénysor azonban még nem zárult le, ugyanis megáldották a modern ravatalozó épületét, amelynek elkészültére hosszú évek óta vártak már, s amely egy „kézzelfogható ajándék a közösség számára”. Sziszik József lelkipásztor Pál apostol filippibeliekhez írt sorait olvasva úgy fogalmazott: „'Mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből' — hálát adok Istennek, hogy ez a ravatalozó elkészült, mert ha Ő nem adja áldását, minden emberi akarat hiábavaló. Hosszú ideje akartuk már, 2008–2015 között templomunk külső-belső felújítását végeztük, s nem maradt pénz a ravatalozóra is, aztán a polgármester úr biztatott szóval és anyagiakkal is, majd idén felpörögtek az események. Nem Isten jött ide és tett téglát téglára, de vannak neki eszközei, emberei… Tegnap még dolgoztunk itt, ma a gyülekezet átveheti az épületet” — mondta, nem rejtve véka alá azt sem: kicsi gyülekezetek rémálma, hogy a lelkész eltemeti az utolsó egyháztagot. „Nem szeretnénk, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. És az is igaz, hogy életet elvesz, de ad is: örök életet” — zárta gondolatait. Igei áldásában Nagy András monói lelkipásztor summázta: ez az egyetlen alkalom, amikor örömmel állnak meg a ravatalozóban és körötte a hívek, és azt kívánta, soha ne kelljen gyermek vagy ifjú ravatala mellett állni, csak az élettel betelt aggastyánoké mellett; Gellén Sándor esperes pedig a 133. Zsoltárt olvasta fel áldásként. Az áldásokat követően Sziszik tiszteletes ismételten köszönetet mondott (egy-egy Kőszegremetét ábrázoló festménnyel társítva) Majláth Gábor polgármesternek és Rákos Gyula alpolgármesternek, Büte Pál kivitelezőnek és a naponta dolgozó csapatnak önzetlen munkájukért, majd agapéra hívták a jelenlévőket.

A rendezvény a kultúrotthonban folytatódott, ahol az avasújvárosi Bokrétások néptánccal örvendeztették meg a vendégeket, majd este a szabadtéri színpadon folytatódott Butka István és Nagy Orsolya előadásával, s alkalomhoz illően tűzijátékkal zárult.

Szabó Kinga Mária