A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban szakértők és meghívott vendégek Csengerben az O'sváth Házban beszélgettek arról, hogy mit jelentenek az életünkben a fizikai és a szellemi határok, illetve melyek azok, amelyek rosszak vagy hasznosak.

A beszélgetésen magyarországi oldalról részt vett: Dócs Attila, Csenger város polgármesteri referense, Fábián László, a Helytörténeti Múzeum alapító igazgatója, Szabó János, a Helytörténeti Múzeum igazgatója, Csernyi Endréné Ildikó, Csenger város közgyűlésének tagja, Kákos Dávid politológus, dr. Arday András, a Járóbeteg Szakellátó Központ főorvosa, Medgyessy Zoltán amatőr festő, Bokor László, az Ady Endre Szakképző Iskola és Kollégium igazgatója; a romániai részről: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi tanár, Ilyés Gyula, Vetés község polgármestere, Găman Mihály, Pusztadaróc község polgármestere, Máthé Róbert református lelkipásztor, Örmény Márk középiskolai diák, Kádas Zoltán régész-muzeológus, Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta Elek György.

Elek György a test és a lélek egységének az elválaszthatatlanságáról beszélt. A földi életben nincs külön test és külön lélek, nincs külön testi-lelki betegség vagy egészség. Nincs határ a test és a lélek között, éppen ezért, ha hiányzik a testi-lelki harmónia, az egész emberi élet problémássá válik.

Örmény Márk gyakran szembesül román részről olyan megjegyzésekkel, hogy Romániában élsz, román vagy. Márk nem érti, hogy miért a határok határozzák meg az életünket. Miért nem élhet bárki ott, ahol akar, és sok helyen miért nem ő döntheti el, hogy minek vallja magát? Számára a határok el vannak mosódva, nem érzi azt, hogy a határok elválasztják. A határokon túl is élnek emberek, lehet, hogy más hagyományaik és kultúrájuk van, de ők is emberek. Szatmárnémetiben alakult egy új diákszervezet, ami az egész megye diákjait magába tömöríti, ennek a szervezetnek az a célja, hogy kapcsolatot teremtsen határon túli ifjúsági szervezetekkel is. Egymáshoz közel élnek a fiatalok, de nem sokat tudnak egymásról, és lehet, ha megismernék egymást, sokat tudnának segíteni egymáson egy jó együttműködéssel.

Dr. Arday András negyven éve orvos és egészségügyi közgazdász, jó pár évtizede azon munkálkodik, hogy ne legyen határ a két szomszédos Szatmár megye között, vagy ha mégis, az legyen minél átjárhatóbb. Véleménye szerint nagyon rossz a határ, ő egy üldözött, kitelepített családból származik, tudja mit jelent, ha nem engedik a határ túloldalára. Más szemszögből nézve azt is látja, hogy kell a jó határ — ismételte: az átjárható legyen. Elég sok betege van Szatmárnémetiben és bosszantó, amikor másfél órát kell várni a határnál. Ezt a másfél órát rövidíti le, hogy az autót otthagyja a magyar oldalon, átmegy a határon gyalog, ott várja valaki, hogy továbbvigye, aki majd visszaviszi a határhoz. Arday doktor egy érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Tele volt vele a világsajtó, amikor a nyolcvanöt éves Henri Boulad egyiptomi jezsuita szerzetes március tizenhatodikán kérte a magyar állampolgárságot. Nagyon érdekes, mert egyiptomi jezsuita és egy misztikus, prófétikus alkat. A kérdés: hol van itt a határ? Az egyiptomi szerzetes tizenegynéhány évvel ezelőtt már Benedek pápának írt egy levelet, amire nem kapott választ, ezt egy kanadai barátja nyilvánosságra hozta és elmondta, hogy ugyanúgy jellemző a protestánsokra is, mint a katolikusokra, hogy ha tradicionálisan élnek, akkor el fognak süllyedni, kell egy megújulás. Arday mint orvos nem szereti a határokat, de állandó határokon él, mert egy olyan mezsgyén dolgozik, ami az élet és a halál között van. Vannak olyan betegek, akiket nem lehet megmenteni, de az orvosnak kötelessége megtenni a lehetetlent is. Mindig szem előtt kell tartani, hogy a szabadság szüli a rendet. Kálvin is azt mondja, hogy szabadság nélkül nincs semmi. A reformáció nem azt jelenti, hogy mindig minden ellen tiltakozzunk, hanem minden szituációban keressük a Szentírás és az ige nyomán az evangéliumi igazságot. Most ünnepeljük Arany Jánost, aki a reformáció háromszázadik évében született, amikor a vallásszabadság és a nemzeti szabadság szorosan összefonódott. Arday visszatért Elek György gondolataira, amikor a test és a lélek egységéről beszélt. Arday a test és a lélek mellé sorolta a szociális és a spirituális szférát is. A mai körülmények között ezt muszáj ilyen szempontok szerint nézni. Milyen jó, hogy vannak olyan fiatalok, mint Örmény Márk és milyen jó, hogy olyan nyolcvanhat éves, mint az egyiptomi jezsuita. Igenis kellenek az értékközpontú, holisztikusan is értelmezett, jól átjárható határok, mert mindenkit nem lehet beengedni. Mint ahogy az orvos azt mondja holisztikusan, hogy vannak a testi és a lelki, szellemi, szociális dimenzióban határok, de ezeket próbáljuk harmóniában kezelni. Egészség akkor van, ha harmónia van. A múlt a történelem, a jövő egy kicsit a misztikum, a jelen egy ajándék.

Bokor László egyértelműen kijelentette, hogy határok nélkül nem lehet élni. Nem szabad élni. Ha a legszűkebb sejtnél, a családnál maradunk, megállapíthatjuk, hogy itt is vannak határok. Kulturális, örökségi és egyéb határok. Fontos, hogy ki mit tanult meg az őseitől, melyek azok az örökségek, amelyeket egy személy beengedhet. Nem biztos, hogy egy olyan külső dolgot érdemes beengedni a családba, ami a család szempontjából nem a legkedvezőbb. Lehet ez identitás, mentalitás vagy bármilyen társadalmi örökség, ami egy jól működő család számára fontos. Bokor László családjában nagyon nagy teret kap a családszeretet, az összetartozás és a hit. Elképzelhetetlennek tartja, hogy az ő családjába bármilyen módon bekerüljenek a liberális elemek. Bokor László családjában megvannak a határok, azt próbálja példaként felmutatni és továbbadni, amit ő is kapott, és szeretné megvédeni a két gyerekét a külső rossz hatásoktól. Ez a határ átjárható. Bokor László felesége Székelyföldről, Bereckről származik, a felesége családja ott él ma is. Óriási élmény volt számára, amikor először ki tudtak menni a csengeri nagy családdal autóbusszal Bereckre és ott összehozták a két nagy családot. A fizikai határ nem a határ két oldalán élő emberek akaratából jött létre, a kulturális határt nem akarták létrehozni. Romániának az EU-hoz való csatlakozása után könnyebbé vált az átjárhatóság, egy ideje ismét nehezebb. Bokor családjának egy része most Stockholmba költözik. Itt is a határok átjárhatóságáról és átjárhatatlanságáról lehet beszélni. A keresztlánya férje ötszörös olimpikon, paraolimpián vett részt. Van egy gyereke, akinek szintén vannak problémái és itthon nem volt biztosítva a megélhetés. Kijutott Stockholm mellé, ott egy cég alkalmazásában edzősködik és dolgozik. A cég vezetője, aki odahívta, állást adott neki, nem lenne gond a beilleszkedéssel, de nem beszél svédül, angolul beszél, de ott az nem elég. Úgy volt, hogy a családegyesítéssel megvesznek ott a lakást. A cégtulajdonos megvette a négy lakosztályból álló épületet, ahol ők lettek volna az egyik lakók és három hazai svéd. Amikor a svédek megtudták, hogy odaköltözik valaki, aki nem svéd, akkor azt mondták, hogy ők nem költöznek oda, ahol idegenek élnek. Ezek is határok. Ha a kulturális közeg nem engedi meg a közeledést és a kapcsolatfelvételt, akkor ott erős határok vannak. Bokor László nem sorolja egy kategóriába azt, amikor egy teljesen más kultúrából érkezőt nem fogadnak be, mert az nem hajlandó alkalmazkodni, azzal, aki hasonló kultúrával rendelkezik és alkalmazkodni akar. A határok nem határhoz kötődnek, hanem elvekhez. Ezeket az elveket levetkőzni vagy eltörölni nagyon nehéz. Ehhez egy olyan kulturális, agybani fejlődés kell, ami Bokor számára jelenleg átléphetetlen. A másik gondolata az, hogy nincs határ. Ebben a világban az ifjúság számára nincs határ, bármit elérhetnek.

Elek György megemlítette, hogy az erdélyi magyarokat Csengerben is sokan nevezik románoknak.

Bokor László úgy érzi, hogy ez a határ, ami itt van, egy nagyon különleges határ. A határon túl élő magyarokat otthon is, Magyarországon is románoknak nevezik. Bokor Lászlónak az az egyik életcélja, hogy ezek a határok leboruljanak, de szükség van olyan határokra, amik egy bizonyos mértékig védik azt a közeget, védik a családot, a nagy családot, az országot, de fontos, hogy azok a határok legyenek átjárhatóak. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi a határ, és mi az, amivel egymást el tudjuk fogadni. Akkor bomlanak le a határok, amikor el tudjuk egymást fogadni.

Csernyi Endréné Ildikó szerint a vitaindító oly jóra sikeredett, hogy millió gondolatot ébresztett. Mindig az aktuális problémára vetítve kell az embernek a saját határait felépítenie. Szociálpedagógus végzettséggel rendelkezik, kora gyerekkori fejlesztéssel foglalkozik, vagyis 0–3 éves gyerekek járnak az intézménybe, akikkel foglalkoznak, de a családsegítő szolgálattal is aktív kapcsolatban van. Az ember mindennapjait a saját erkölcsi és etikai határai irányítják és korlátozzák. Ezek a szabályok és ezek az értékrendek, ezek a törvények, amelyek mindennapjait meghatározzák, sok esetben okoznak álmatlan éjszakát. Amikor ki kell mondania, hogy azt a két gyereket ki kell emelni a családból, mert olyan életkörülmények között élnek, ami az ember számára elfogadhatatlan, akkor nehéz meghozni a döntést, de el lehet bújni azok mögé a törvényi határok mögé, amelyek igazolják és védik azáltal, hogy azoknak a gyerekeknek jobb körülményeket biztosítanak. Ezeknek a határoknak a meghúzása nagyon komoly lelki teher és nagyon hosszú évek kellenek ahhoz, amíg ezeket az eseményeket fel tudja dolgozni. Mindig megkérdőjelezi: van-e erkölcsi kompetenciája ahhoz, hogy egy ilyen döntést meghozzon? Ez nem csak egy személyes kompetencia, hanem egy soktagú bizottságé, de ahhoz, hogy azokat a határokat ne lépje túl, hogy esetleg kitesz egy másik személyt veszélynek, neki igenis kellenek a határok az életében. És azt gondolja, hogy mindannyiunk életében kellenek a határok. Ildikó, amennyiben a határ pozitív megközelítését szeretné értelmezni, akkor kimondottan megörült, amikor meglátta Örmény Márkot. Azért örült, mert Márk már bizonyára hozzászokott, hogy a bőrszíne miatt megnézik ebben a térségben. Ildikónak ez nem volt furcsa azért, mert az ő gyereke sem él Magyarországon. Amikor az elmúlt év pünkösdjén szervezték a lánya esküvőjét, akkor a lánya elkezdte sorolni, hogy milyen nemzetiségű emberek lesznek jelen. Elkezdte sorolni a szenegáli apukát a lengyel feleségével, aki egy abszolút szőke hölgy, az orosz barátnőjét, a francia munkatársait. Ildikó veje francia, az édesanyja belgiumi. Világ polgárai egyesüljetek esküvő volt, ahol ki tudja hány nyelven beszéltek. A szenegáliakat sikerült meghívni Csengerbe. Minden határ átjárható és feloldható, csak a módszert és a helyet kell megtalálni. Ildikó tavasztól őszig kerékpározik a töltésen. Nagyon jólesne időnként átgurulni, nem csak azért, hogy átélje azt az érzést, hogy átlépte a határt, hanem, hogy benézzen az ismerősökhöz és ne kelljen órák hosszat körebe-karikába járni, hogy azt a néhány száz métert legyőzze, ami még közöttünk van. Most már el lehet kerékpározni a sorompóig, de volt idő, amikor az a szántás igen nagy határt jelentett. Szűkebb lett, keskenyebb lett ez a határ, közeledtünk egymáshoz, de az az egy sorompó még mindig ott van. Ildikó reméli, eljön az az idő, amikor nem kell leszállni a kerékpárról, mert az egy kicsit felszabadultabbá tenné. Minden határt másképp kell érzékelni, megközelíteni, másképp kell feloldani. Ahhoz, hogy ezek a határok számunkra elfogadhatóvá váljanak, nekünk is úgy kell az életünket alakítani. A határok és ezeknek az aktuális legyőzése vagy felállítása a mindennapjainkban meghatározza az életünket. Kellenek a határok, kell tudjunk határt szabni. Kicsi korában mondta az anyai nagyapja: Tudd azt, hogy mindig ott legyen a határ, amit akkor is megtennél, ha én ott állok a hátad mögött! Azok az erkölcsi tanítások, amelyeket otthonról hozunk, igenis kellenek az életünkbe. Amit a politika és a közélet hoz, azokat vagy megtanuljuk elfogadni, vagy megtanulunk hozzájuk alkalmazkodni. Mentünk már úgy Szatmárnémetibe, hogy csak köszöntünk a határőröknek, de volt olyan is, hogy öt órát vártunk, de kiálltunk a sorunkat, mert menni akartunk.

(Folytatjuk)