A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban szakértők és meghívott vendégek Csengerben az O'sváth Házban beszélgettek arról, hogy mit jelentenek az életünkben a fizikai és a szellemi határok, illetve melyek azok, amelyek rosszak vagy hasznosak.

A beszélgetésen magyarországi oldalról részt vett: Dócs Attila, Csenger város jegyzője, Fábián László, a Helytörténeti Múzeum alapító igazgatója, Szabó János, a Helytörténeti Múzeum igazgatója, Csernyi Endréné Ildikó, Csenger város közgyűlésének tagja, Kákos Dávid politológus, dr. Arday András, a Járóbeteg Szakellátó Központ főorvosa, Medgyessy Zoltán amatőr festő, Bokor László, az Ady Endre Szakképző Iskola és Kollégium igazgatója; a romániai részről: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi tanár, Ilyés Gyula, Vetés község polgármestere, Găman Mihály, Pusztadaróc község polgármestere, Máthé Róbert református lelkipásztor, Örmény Márk középiskolai diák, Kádas Zoltán régész-muzeológus, Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta Elek György.

Frigy Szabolcs vitaindítóját azzal kezdte, hogy mindenkinek van egy élettapasztalata arról, hogy mit jelent a határ és mit jelent a szabadság. Ha beütjük a keresőbe a határok szót, akkor látunk egy olyan határt, ami Argentínát, Brazíliát és Paraguayt választja el, ez egy nagyon szép természeti határ. Vannak olyan határok, amelyek igazán belesimulnak az életünkbe, nem kérdőjelezik meg a határok mivoltát. Az említett példa esetén természetes tapasztalat mindenki számára, hogy a nagy folyón túl egy más világ van, természetes tapasztalat az, hogy ez a folyó egyszerre elválaszt és összeköt. Nem véletlen az, hogy ez a folyó itt folyik. Vannak olyan határok, amelyek egy kicsit frigidebbek, talán egy kicsit mesterségesebbek, ilyen határ az, ami elválasztja Mexikót az USA-tól. Ha Európára gondolunk, itt is több természetes határ van, de vannak fizikai határok, amelyeknek különböző szerepük van. Itt is látszik, hogy a határ két különböző világot tud elválasztani. Ha pozitív példát kell mondani határokra, akkor Hollandia és Belgium határát említhetjük, ami két kávézó között van, és kis nyilacskák jelzik, hogy egy lépéssel arrébb egy másik ország van, de oda bármikor át lehet lépni. Ez egy szimbolikus határ, ami nem akar tolakodóan elválasztó lenni. Nem akarja elválasztani az embereket valahonnan valahová, nem akar az életünkbe beleavatkozni, szimbolikusan jelzi, hogy átléptünk egy országhatárt, de nagyon simán beleépül az életünkbe. Frigy Szabolcs, amikor elgondolkodott azon, hogy a határról beszélve mit emeljen ki, nyilvánvaló, hogy saját szakterületéről kiindulva a határt úgy értelmezi, hogy annak mindig van két oldala, ami jelzi a kint és a bent fogalmát. Ez nagyon izgalmas akár a kultúrantropológiában, akár a filozófiában, hogy a határ mondja meg, hol vagyunk bent és hol vagyunk kint. Egy határtalan és egy határnélküliségi világban nehezebb is élni. Az, hogy vannak határok az életünkben, tulajdonképpen az egész életünknek ez a limitáltsága azt az érzést adja, hogy véges az életünk. Frigy Szabolcs a határ fogalmát megpróbálta vonatkoztatni az életünkre. A határ nem csak fizikai határ, amit megépítenek, hanem az egy természetes szakasza az életünknek. Az életben a természeti népek számára a határ egy nagyon természetes dolog volt. A magyar nyelv nagyon szépen átadja a fogalom lényegét: határ az, határ ott van, ameddig egy hatalom tart. Egy erőtért jelez a határ, ahol erőterek találkoznak, ezek az erőterek lehetnek politikai, gazdasági, sőt, szellemi erőterek. Ahol ezek találkoznak, ott egy határt képeznek. A biológiában ugyanúgy, mint a társadalomban, ez egy érdekes dolog. Az viszont szintén érdekes, hogy a román-magyar határnál, a magyar oldalak elválasztásánál történelmi tapasztalat, hogy egy határ lehet kizáró, ami ki akar zárni embereket, hogy ne mehessenek be, de lehet egy bekebelező határ, amit mindig próbálunk továbbtolni, bekebelezni azokat a területeket, amelyek a határ mentén vannak. Lehet ez egy kulturális képződmény is, amikor azt kérdezik nálunk is, hogy szatmári kultúra van-e önmagában. Ha igen, akkor az képezhet-e kulturális határokat? Nem tudjuk, hogy ennek hol van a határa, meddig jutnak el a nyúlványai. Lehet ez a határ egy etnikai képződmény. A középkori városoknál voltak ilyenek, de ilyen ma Amerikában a kínai negyed, ami teljesen elszigetelődik. Mindazonáltal a jó határ mindig egy ajtó és egy ablak is, amely valahogy összeköti a határ két oldalán élő entitásokat. Mi az, amit a határ elválaszt? — tette fel a kérdést az előadó. Amikor határban gondolkodunk, mindjárt megjelenik a mi és az ők. Martin Bubernek van egy könyve, ami az én és a te kapcsolatát boncolgatja. Érdekes, hogy amikor határral szembesülünk, az mindig jelzi az identitásunkat is, attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatban vagyunk a határ túloldalán élőkkel. A határ, ha elválaszt, kialakít egy identitást. Ahol megjelenik egy idegen, mindig megkérdőjeleződik az identitás. Ha nincsenek idegenek, akkor az identitás természetessé válik.

Gyakran felvetődik a kérdés: könnyű vagy nehéz Erdélyben kisebbségben magyarnak megmaradni? — folytatta gondolatmenetét Frigy Szabolcs. Ahol naponta szembesülünk az idegen érzéssel, könnyebb az identitást építeni, mert mindig van egy idegen, aki szembesít az identitással. Ha nincs idegenségérzés, akkor nagyon érdekes módon bele lehet simulni a hétköznapokba, illetve felépülnek lokális identitások, s ezek akár homogén határvonalak is tudnak lenni. Minden embernek van egy történelmi tapasztalata a határokról. Egy bukaresti románnak más történelmi tapasztalata van a csengeri elválasztó határról, mint azoknak, akik a határ két oldalán élnek. Mindenki a történelmi tapasztalata alapján nézi a saját életterét, akár örül annak, hogy ez egy ilyen bekebelezett határ, hogy egy kicsit sikerült kitolni. Nálunk a határ megszemélyesedik. Elválaszt családokat, rokonokat, elválaszt egy nemzetet. Egy más történelmi tapasztalatban ez esetleg egy homogén mező lehet. Az, aki Hollandiában él, és az a tapasztalata, hogy átsétál egyik kávézóból a másikba, nem érti meg azt a történelmi tapasztalatot, ami a mi vidékünket jellemzi.

Frigy Szabolcs egyik olvasmányélményére hivatkozva mondta, hogy a határ csak akkor működik, ha mind a két oldalon építik vagy bontják, mert ha van egy olyan határ, amiben nem tudunk megegyezni, az instabil. A mostani beszélgetésen mind a két oldalról bontjuk a szellemi határt, a kulturális határvonalat, ez egy nagyon jó példája annak, hogy tehet egy közösség azért, hogy ezt a határt bontsák.

Frigy Szabolcs a továbbiakban a rítusokról beszélt. A szociológiában nagyon-nagyon rég tudjuk, hogy az életünkben vannak határvonalak. Az életünket összekapcsoló születés, házasság, temetés mindig elválasztó, nagy rítusok. Kevesen tudják ma már, nem nagyon szoktunk odafigyelni, mert a szimbólumokat folyamatosan elveszítjük: amikor bekísérik a menyasszonyt a templomba, akkor nem egy közösség kíséri be, hanem a menyasszony édesapja vagy valaki hozzá közelálló. Az ott egy elválasztás. Ott történik az elválasztás a leánykortól. A másik lépés, amikor a templomból kikísérik és újra beillesztik egy közösségbe. Ez egy kulturális, antropológiai határ, és ez mindenhol ott van. A temetkezési szertartás is azt mutatja, hogy hol vezetik ki a halottat az élők közül. Az élet nagy kérdései rítusokhoz voltak mindig kötve, ma már ezeket a rítusokat elengedjük, de minden esetben ott van az elválasztás és az újra beillesztés. A társadalomban ezek a határok olyan izgalmasak és láthatóak voltak, hogy a falu bírójának lehetett csak pávatollas kalapja. Nem azért, mert másnak nem volt pávája, hanem megpróbálták megjeleníteni a határvonalat a társadalmi csoportok között is. Ez a határ egyfajta természetesség is volt. Megbélyegezték azokat, akik ezeket a határokat át akarták lépni.

Sokan megkérdőjelezik, hogy egy gyereket miért kell korlátozni — jegyezte meg a pszichológus. Ez a kérdésfeltevés a liberális, nagyon fehér pedagógiának a része. Igazából a gyerektől, ha nagyon elvesszük a határt, akkor kiszolgáltatottságot és nagyon nagy bizonytalanságot érez a saját életében. Egy olyan kulturális és gazdasági térben élünk, ahol a határokat folyamatosan le akarják bontani. Mintha az, aki önmagában határokat akarna húzni, illegitim lenne. Ez igaz a nevelésben is. Nagyon trendi, ha egy családban nincsenek határok. Mintha az lenne a jó szülő vagy jó házastárs, aki nem szab határokat. A határoknak a dekonstrukciójában nagyon sok veszély van, pont azt éljük meg más részről, hogy voltak ezek a tömegkultúrák, amelyek elkezdenek szétdarabolódni, és rengeteg szubkultúra jelenik meg, a magyar kultúrán és azon belül a lokális kultúrákon belül mindennek a szubkultúrája. Nagyon érdekes példa erre, ami most zajlik Romániában: az a társadalmi vita, ami Magyarországon néhány éve lezajlott, a nemi határoknak a kérdése. Sokak szerint ma már az sem olyan evidens, hogy kell nemi határokat szabni. Nagyon izgalmas a társadalmi diskurzusban a társadalmi nemnek a kérdése. A határoknak érdekes módon negatív felhangjuk van, annak ellenére, hogy a pszichológusoknak ma már jelentős része azt gondolja, hogy a határok fontosak. Ezek betartása tesz egy közösség tagjává. Aki nem marad meg a határokon belül, az kizárja magát a közösségből.

Frigy Szabolcs egy olyan Európa-térképet mutatott be, amelyik úgy van megrajzolva, mintha mindenkinek meg lenne adva az az autonómia, amit szeretne. A világ más kontinenseihez viszonyítva Európa amúgy is nagyon szét van töredezve. Egy ilyen szétdarabolt Európában vajon milyen lehet az élet? Ahhoz, hogy valaki eljusson A pontból B pontba, ki tudja, hány határt kellene átlépnie. A kisebbségeknek legitimek az autonómiatörekvéseik, de nagyon át kell gondolni, hogy hol van az az optimális határ, hogyan lehet biztosítani a közösségeknek a szabadságjogát, hogy ne jussunk oda, hogy egy szétszabdalt, széttöredezett világban éljünk. Az emberek gondolkodásában az, hogy bizonyos határok között gondolkodunk, nagyon erőteljesen jelen van, amíg nincs történelmi tapasztalatunk annak az ellenkezőjéről. Kiknek mondhatjuk azt, hogy van joguk külön országban élni és kiknek azt, hogy nincs. Milyen jogi vagy kulturális alapon lehet ezt eldönteni?

Ami látszik és tapasztalható, egyetlenegy ország sem önellátó sem gazdasági, sem tudományos értelemben. Gondoljunk csak arra, mi lenne, ha elvennék tőlünk azokat a dolgokat, amelyeket nem az országban gyártottak. Ezek mellé jönnek még a szellemi termékek. Ha a történelmet nézzük, a család volt régen egy teljesen önellátó egység, megtermelte, amire szüksége volt. Utána következtek a nagy gazdasági egységek, majd az országok; ma már az országok sem önellátóak. Globális gazdaságok vannak, ezek megtermelik a globális kultúrát, a globális tudományos teljesítményt. Nagyon nagy kérdés az, hogy mindent be kell-e engedni. Ha csak a saját családomra gondolok, mindent be kell-e engedjek a családomba, ami körülöttem van, vagy bizonyos dolgokat kint kell hagyni? Egy ország esetében ugyanúgy érdekes, mi az, amit beengedek a globalizációból, és mi az, amit kint tartok. Nagyon nagy kérdés, hogy ki az, aki ezt eldönti, ki jogosult arra, hogy eldöntse. Hogy ne legyen ebből ilyen autokrata, elzárkózó, kizáró határvonás, nagyon fontos már fiatalkorban az a kritikai szemlélet, hogy csipegetni, szelektálni kell, meg kell tanítani a gyerekeket, hogy nem a kizárás a fontos, hanem hogy legyen egy kritikai szemlélete annak, hogy mit hozok be.

Frigy Szabolcs kiemelte: a fizikai határok és a szellemi szabadság nagyon erőteljesen összefonódnak. A globalizáció tulajdonképpen a növekvő függőség kialakítása. Az, hogy a különböző országok nem különálló entitások. Nagyon jó példa erre a nagybányai ciánkatasztrófa, nem lehetett azt mondani, hogy maradjon Romániában, átment a Tiszán Magyarországra. Nagyon jó példa a globális függőségre Csernobil. Gyakorlatilag a természeti katasztrófák alkották meg a globális függőségi elméleteket. Ha történne Európa szívében egy nagy katasztrófa — például egy nukleáris robbanás —, biztos, hogy nem állna meg az ország határain belül. Ha a globalizációt el akarjuk magyarázni mondjuk a tizedik osztályosoknak, akkor azt mondanánk, hogy globalizáció az, amikor lokálisan hozott döntéseknek globális következményük van. Az, hogy lehet-e határt szabni a globalizációnak, nagyon érdekes kérdés. Néhány évvel ezelőtt a multikulturalizmus egy olyan jelszó volt, hogy az, aki pályázatot írt és beleírta ezt a kifejezést, annak biztos, hogy pozitívan bírálták el a pályázatát. A második világháború után a szétdarabolt Európában fontos volt egy új irányzat, ahol a soknemzetiségű kultúrák találkoztak. Az egyéni identitásokat háttérbe szorító multikulturalizmusnak a világa volt ez a folyamat. Ennek a multikulturalizmusnak az volt a hozománya, hogy ezt a homogenizációt, hogy Romániában románok laknak, borítsuk fel. Ahogy megjelenik a határokon való átlépés, megjelenik az idegenségnek a tapasztalata, ami jó esetben visszakapcsol az identitáshoz. A kultúrának is vannak határai. Valaki mindig azt mondta, ha akartok látni kulturális határokat, menjetek át a Kárpátokon túlra, mert oda az ortodoxia óta nem ment át semmi, se gótikát, se az utána jövő épített örökségnek nem találjuk a nyomát. A liberalizmussal — hogy mindenki elmondhat bármit — oda jutottunk, hogy mindenkinek ugyanolyan értékes a véleménye. A kettő között nagyon nagy különbség van. Mindenki elmondhatja a véleményét, de ne gondoljuk azt, hogy mindenkinek a véleménye ugyanolyan igaz. Ennek az összemosásából nagyon sok konfliktus származik még a tudományos világban is. A jó határ mindig áteresztő. Nem jó viszont az sem, ha mindenkit beengedünk.

(folytatjuk)