Egyéni filmötletével a Communitas Alapítvány egyéves alkotói ösztöndíját nyerte el a nagykárolyi Bartincki Tamara. A jelenleg Kolozsváron élő fiatal filmrendező szeretne lenni: kilépve a „szép lány” skatulyából szeretné bebizonyítani, hogy nőként is lehet boldogulni ezen a pályán.

Még csak 23 éves, de már jelentős sikereket tudhat maga mögött a nagykárolyi Bartincki Tamara. Évekkel ezelőtt, csoportban már elnyerte egyszer a Communitas Alapítvány ösztöndíját, míg legutóbb egyéni alkotói ösztöndíjas lett. Filmötlete, mely az elismerést kiváltotta, hamarosan a megvalósítási szakaszba érkezik.

Az első ösztöndíjas munkáját, a Szmájli címet viselő, közel tízperces filmecskét újabb sikeres, a Magyar Költészet Napja alkalmából összeállított versvideó követte. A fiókban azonban további ötletek várnak megvalósításra, többek között az a kisfilmterv is, amely az egyéni ösztöndíjat hozta Taminak.

Hogyan lesz egy nagykárolyi diáklányból rendező? Mennyire féltették szülei ettől a nem hétköznapi pályától? Milyen lehetőségek rejlenek a magyar, illetve erdélyi filmezésben? — többek között ezekről beszélgettünk.

„A középiskolás éveim alatt kezdődött ez a szenvedély, amit először nem nagyon mertem felvállalni, mert tartottam a szüleim reakciójától, hiszen egy nem szokványos pályára szerettem volna lépni. Konkrétan még én sem tudtam, mit szeretnék tanulni, azt viszont tudtam, hogy mivel nem szeretnék foglalkozni. Miután elmondtam a családomnak, a szüleim, túljutva a kezdeti sokkon, örömmel támogattak, s támogatnak azóta is, hogy elérjem, amit szeretnék. A döntésem meghozatalában meghatározó szerepe volt annak, hogy médiaismeretet tanultunk a középiskolában, s ott kerültem közelebbi kapcsolatba a filmes életnek azzal a vonulatával, amely mélyebb betekintést nyújtott ebbe a világba. Így kerültem erre a szakra, melynek alapképzését elvégeztem a kolozsvári BBTE Színház és Televízió Karán, a Film-Média szakon. Itt az operatőri, vágói, műsorvezetői, riporteri, fotós szakmába is bepillantást nyerhettünk, s később mi magunk választhattuk ki, hogy melyikben mélyülünk el. Én a rendezést választottam. Választásomat döntően befolyásolta az egyik tanárom, aki másodévben érkezett hozzánk, s kezdett nekünk forgatókönyvírást tanítani. Szántai János tanár úr kiválasztott többünket, akikben fantáziát látott és behatóbban kezdett el velünk foglalkozni. Nyolcan vagyunk az évfolyamunkon, s bár ez a szám nem túl nagy, elhelyezkedés és lehetőségek tekintetében mégis eléggé magasnak mondható” — mondta Tamara.

A rendezés első lépései

„Az első Communitas-ösztöndíjat csoportosan nyertük el, amikor elkészítettük a Szmájli című kisjátékfilmünket, aminek én voltam a rendezője. A film úgy indul, hogy két ember párhuzamosan telefonál az utcán, s felváltva látjuk őket, egyszer az egyiket, máskor a másikat. Majd egyszer csak elmennek egymás mellett. A munkafolyamat úgy zajlott, hogy a csoport minden tagja jött az ötletekkel, személyes élményeivel. Ezeket a kis jeleneteket ültettük bele egy házaspár történetébe, szemléltetve, hogy mennyire hanyatlik a kommunikáció napjainkban, s mennyire csak közösségi oldalak révén, illetve okostelefonok, számítógépek által kommunikálunk egymással, az élő szó, a beszélgetés személyes jellegének megőrzése nélkül. Azok a falak, amiket a monitorok, illetve a virtuális tér emelnek körénk, nagy veszélyeket is jelentenek: sosem tudhatod, hogy valójában mit tesz, mit érez az, aki a másik monitor előtt ülve beszélget veled. Hisz sok esetben a bepötyögött mosolyjel (szmájli) mögött nincs is valós mosoly” — fejtegette Tami. (A Szmájli egyébként megtekinthető itt: https://www.youtube.com/watch?v=ptu809_ZY70.)

„Az egyéniben megnyert Communitas-ösztöndíj egy olyan film ötletére vonatkozik, melynek középpontjában egy fiú testvérpár van. Ők elhagyatott tereken járkálnak, s ezeket a helyszíneket használják játszótérként. Ezt az elhagyatottságot szerettem volna szembeállítani azon gyermekek sorsával, akik első szóra mindent megkapnak otthon, a legdrágább telefonokat is beleértve. De mi van azokkal a gyermekekkel, akiknek ruhájuk sincs? A sztorimban szereplő testvérpár például ócskavasat gyűjt, hogy a túlélésükhöz szükséges pénzt előteremtsék. Hamarosan elkezdjük a mustrát a film szereplőinek kiválasztása érdekében, illetve készül a forgatókönyv is. Az alkotói ösztöndíjam fedezi a filmkészítés költségeinek egy részét, viszont nagyon komolyan úgy gondolom, további szponzorokat kell találnom a finanszírozáshoz. Nagyon költséges a filmkészítés, nem lehet elvárni, hogy szívességből dolgozzanak a munkatársak. És akkor még a technikai felszerelésről, a gépekről, eszközökről nem is beszéltünk. Ahhoz, hogy hitelesen sikerüljön nehéz helyzeteket és kemény sorsokat bemutatni, elengedhetetlen a szociális érzékenység, melynek ugyanakkor rendezői higgadtsággal kell párosulnia. Ez a kettősség lehet az, ami segíti egy rendező munkáját, hiszen egy rendezőnek nyitottnak és érzékenynek egyszerre kell lennie” — vallja Tami.

„Ha munkáról van szó, akkor nagyon meg kell keményedni. Tudnod kell, hogy mit akarsz látni és mit akarsz láttatni. Ez mindig nagyon nehéz, főleg az, hogy azt az elképzelést, ami benned megszületik, megfelelően tudd visszaadni. Amikor elképzeled a filmet a fejedben, akkor te látod, hogy milyen lesz. A Szmájli kapcsán már nagyon szorított minket a határidő, viszont még mindig nem találtam meg azt a párost, akik játsszák a férjet és a feleséget. Végül egy marosvásárhelyi vizsgán találkoztam a szereplőkkel, s kezdődhetett a forgatás” — mesélte mosolyogva.

Szakmai irigység

„Mivel ezen a pályán is egyéni helytállásról, bizonyításról beszélünk, elkerülhetetlenül szembesülünk a szakmabeliek irigységével. De ez szerencsére nem túl gyakori. Sok segítséget is kapunk. Mikor a Szmájlit mutattuk be, akkor például Jakab-Benke Nándor segített sokat, ő hívta meg a filmet a Filmtett Fesztiválra, így Kolozsváron a moziban vetítették, sok ember láthatta, s majd később a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatták. Azok viszonyulnak jól a fiatalabbakhoz, akik tudnak még hinni. Nehéz filmet csinálni, és fiatalon talán még nehezebb, mivel még nem ért minket elégséges élmény, amiből meríthetnénk. Visszatérve az irigységre, szerintem a fiatal pályakezdők körében van ez inkább jelen, de szerintem azok, akik bíznak magukban és van mondanivalójuk, tudnak örülni mások sikerének” — magyarázta a fiatal rendező.

Későbbi tervei kapcsán Tamara elmondta, hogy Budapesten szeretne tanulni ősztől. „Ősztől az Erasmus-program révén szeretnék Budapesten továbbtanulni és ott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen elmélyülni a rendezői szakma rejtelmeiben. Remélem, hogy filmrendező leszek, de azon még nem gondolkodom, hogy helyileg hol szeretnék élni, dolgozni. Egyelőre arra fókuszálok, hogy legyen mondanivalóm, tudjam magam olyan szintre fejleszteni, hogy a közönségnek is tetsszenek a munkáim és hogy minél több emberhez eljussanak a filmjeim. Nem szeretnék magam elé képzeletbeli korlátokat felépíteni, ha itthon találom meg azt, ami inspirál, akkor itthon maradok, de a külföldi folytatás lehetősége elől sem zárkózom el. Játékfilmeket, művészfilmeket szeretnék készíteni. Ezt tudom. Úgy látom, hogy mostanság a magyar filmgyártás kezd fellendülni, s az alkotók is nagyon jók. Nagyon gazdag nép vagyunk mi, magyarok, van mondanivalónk, s azáltal, hogy az országhatáron kívül élünk, további pluszt tudunk adni a filmvilágnak. Az én erdélyiségem, partiumiságom nekem egy többletet ad, amit mindenképpen szeretnék kiaknázni. Nagykárolyiságom, sváb és román rokonokkal, multikulturalitásom szintén sarkall olyan ötletekre, amiknek a megvalósítását tervezem a jövőben. Alkotóként a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy ha meg szeretnél szólítani egy réteget, akkor nagyon tisztán kell tudnod azt, hogy kiknek, kikhez szólsz. Meg kell tanulnod elfogadni azt, hogy nem fog mindenkinek tetszeni az, amit csinálsz. Kell tudnod ugyanakkor nagyon örülni, hogy vannak, akiknek tetszik és értékelik a munkádat. Rosszul viselem a kritikát, de el tudom fogadni mások véleményét, döntését, ha érvekkel van alátámasztva. Sokat segít egy társ, aki kívülről látja a munkafolyamatot és hatni tud a rendezőre, rámutatva a hibákra, buktatókra, s így segítve, hogy kiküszöbölődjenek azok” — mondta.

Nem Bartincki Tamara az egyetlen nagykárolyi, aki ezen a könnyűnek egyáltalán nem mondható pályán szeretne érvényesülni. Marius Georgescu most tanulja a szakmát, Paula Oneţ már szép sikereket tudhat maga mögött. Ők szintén nagyon tehetségesek és szép jövő előtt állnak. Tami azt mondja, figyelik, segítik és elismerik egymás munkáját, ami szerencsés. Mariusszal kölcsönösen megnézik egymás forgatását, megosztják egymással véleményüket. „Ezen a pályán is nagyon fontos az alázat. Alázat az előtt, amit csinálsz, nem pedig a személy előtt. Ezt soha nem szabad szem elől téveszteni” — foglalta össze Tamara.

Tőtős Tímea