Mindenért, ami azt juttatja eszünkbe, hogy élünk s éltünk nem fog nyomtalan elmúlni; mindenért, ami az emberi végtelen kreativitás morzsáit juttatja el hozzánk, esetleg tesz részesévé. De éppen ezek a rendezvények azok, amelyeket a legjobban súlyt ez az egész mizéria, s ilyenkor bennem is felhorgad valami indulat, amely azt mormolja, hogy több van ennek a világjárványnak a hátterében, mint amit elmondanak vagy mint amennyit az okosak sejteni vélnek a közösségi médiában szerzett, akut jártasságukkal az élet megannyi, mások által évekig, évtizedekig kutatott területén. De lehet, hogy velünk van a gond, ugyanis felénk a kultúrát igénylő, szerető és fogyasztó ember tud viselkedni. Ha azt kérik, hogy a megszokott helyett most üljön távolabb a társaitól és viseljen maszkot, akkor ezt zokszó nélkül megteszi, örül, hogy ha ilyetén módon is, de része lehet a varázsban, amit a művészek játéka jelent. Szinte kitépi valami a testéből, annyira örül annak, hogy a sorozatos, legtöbbünk életében eleddig teljesen ismeretlen megszorítások után valami finomhoz jut éhező lelke. S akkor jön valaki, aki azt mondja, hogy ez nem jár nekünk, mert valahol, valakik képtelenek ezt a minimális védelmet magukra öltve élvezni azt, ami mind a művészeknek, mind nekünk az életet jelenti. Hogy arról a fontos dologról csak érintőlegesen szóljunk, hogy ezt a részét a társadalomnak — színészek, zenészek, táncosok, együttesek és más művészek — gyakorlatilag mind anyagilag, mind szellemileg halálra ítéljük. Ha pedig ez a rész nem támad fel akkor, amikor végre lekerülhetnek a maszkok, akkor sokan inkább tesszük vissza a maszkot, de még a szemellenzőt is, mert annyira kies lesz a társadalmi táj.    

Őri-Pákay Franciska