„És az apostolok nagy erővel tesznek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (ApCsel 4,33)

Ünneplő testvéreim! Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy olyan világot élünk, hogy sok mindent újra kell értelmezzünk, át kell gondolnunk. Emberi életünket, kapcsolatainkat, Istenhez, Jézus Krisztushoz, egyházhoz és az ünnepeinkhez való viszonyunkat. Az emberek mintha kevesebbet ünnepelnének, vagy készülnének ünnepelni. Mintha ma már mindenki, kicsitől-nagyig bele lenne fáradva az élettel való küzdelembe, és mintha hiányozna az emberekből az ünnepi lelkület. A húsvét igazi üzenete helyett a tavasz érkezését, a megújulást ünnepeljük. Mintha eltolódott volna a hangsúly Jézus Krisztus feltámadásáról. Pedig a Szentírásban leírt tények a kétkedőknek is bizonyságot szolgáltatnak: az üres sír, ahová Jézust temették, az angyalok híradása a feltámadásról, az asszonyok öröme, vagy a feltámadott Krisztus megjelenése a tanítványoknak kétség nélküli bizonyítékok arra, hogy Jézus feltámadt, él a mi Urunk, a Krisztus.

Szeretnénk mi örvendezni, csak azt nem tudjuk, hogy mi az igazi öröm, mi a lényege és hol lehet azt megtalálni. A különböző szórakozásokat, az ételben-italban való élvezeteket ismerjük, de ezeket nem nevezhetjük maradandónak, igazi örömnek. Az első keresztyének, a krisztuskövetők tudtak igaz örömmel húsvétot ünnepelni. Minden vasárnap erre emlékeztek. De hol van már az az idő, amikor mindenki a templomban volt, mert kíváncsi volt Isten és Krisztus üzenetére? A beszéd és az írott szó értéke is megváltozott. Mennyire szent az írott Ige, mennyire szent a templomi beszéd. Már nem divat a Szentírást példaként, bizonyítékként használni.

Az igénk ilyeneket mond, hogy: „bizonyságtétel”, „kegyelem”, „az apostolok nagy erővel tesznek bizonyságot”. Ennek a kijelentésnek az volt az előzménye, hogy Péter és János meggyógyított egy beteget a Jézus nevében, aki születésétől kezdve béna volt. Az akkori papi hatalom képviselői, a sadduceusok ellenségesen léptek fel velük szemben, és megfenyegették őket, hogy ne merjenek többé a Jézus nevében tanítani és gyógyítani. Ők nem ijedtek meg, és elmondták azt, hogy Istennek kell engedelmeskedni, nem pedig embereknek. Nem tehették meg, hogy amiket láttak és hallottak, azokat ne szólják. Hazatérve a hívekkel együtt imádkoztak, oly erővel, hogy megmozdult alattuk a föld és a Szentlélek betöltötte őket. Ennek erejével nagy erővel hirdették a feltámadott Jézust.

Talán belőlünk hiányzik az erő, az elhivatottság. Pedig a Krisztus egyházán, amint maga tanúsította, még a pokol kapui sem vehetnek diadalt, de mintha ez az egyház meg lenne gyengülve, mintha hiányozna belőle az erő. De mi lehet az ok? Talán a nagy humanizmus, ami felé tartunk, ami az ateizmus felé hajlik, vagy az evangélium vált lényegtelenné számunkra, elsatnyult a benne lévő örömüzenet? Sajnos, általános az a meggyőződés, hogy a keresztyénség meggyengült, visszavonulóban van. Egyre több az egyházellenes támadás. Emellett új szekták és keleti misztikus vallások jönnek divatba. A probléma oka nem külső, hanem belülről ered, hiányzik az a hatalmas erő, amely ki akarja kiáltani a világba Jézus feltámadásának csodáját. Az akkori világban a robbanás erejével hatott a lelkekben Jézus feltámadása. Ő úgy támadt fel, hogy örökké él. Ebben a feltámadásban részesíti azokat, akik ma is benne hisznek. Imádkozzunk és kérjük Istenünk Szentlelkét, hogy részeltessen minket is ebben az erőben.

A Szentlélektől kapott erő által a tanítványok készek voltak bizonyságot tenni a Jézus feltámadásáról. Mi ettől idegenkedünk egy kicsit. Nem szívesen beszélünk Jézus Krisztusról, vagy a kegyelemről. Bizonyságot tenni azt jelenti, hogy tanúskodni valami vagy valaki mellett. Az apostolok számára az volt a legnagyobb jutalom, hogy beszélhettek az örökké élő feltámadott Jézusról. Annyira tele volt a szívük a feltámadás csodájával, hogy nem is tudtak másról beszélni. Az lenne a legnagyobb jutalmunk ezen az ünnepen, ha ezt az örömhírt minél többen meghallanák. Azt olvassuk az igeszakasz végén, hogy „nagy kegyelem volt mindnyájukon”. Az apostolok olyan életformát, egy olyan új típusú életet kezdtek el, hogy valósággal élték meg a feltámadást. Meghaltak a bűnre nézve és egy új életre támadtak fel. Most már úgy éltek, mint Krisztus élő tagjai. Segítettek a bajbajutottakon, ápoltak, gyógyítottak és szerettek. A szegények gondját enyhítették, megosztván a kenyerüket és a hajlékukat is. A feltámadt Jézusban való igaz hitük újjá teremtette az életüket. Megerősödtek a húsvét örömében, erejük megújult és hirdették a feltámadást, Krisztus megváltó kegyelmét.

Úgy gondolom, hogy ebben a húsvétban nekünk is erre van a legnagyobb szükségünk. Ő adja ezt meg hittel, kegyelemmel és szeretettel, hogy mi magunk is legyünk tanúi az ünnepen. Hirdessük azt, amit a korinthusi levél is nyilván megírt: „Krisztus feltámadt a halottak közül”. Ő szentelje és tegye áldottá, meghitté húsvétunkat, örömünnepünket! Ámen.

Atyafiúi szeretettel,

Nagy Sándor esperes

Nagykároly, 2015 húsvétján