Megszűntek a kötelezettségek, a határidők, nem lehetett elkésni, lemaradni, összemosódtak a percek, az órák, a napok, van reggel és este, semmi más. Megszűntek a szabályok is. Vagy megváltoztak? A belső korlátokat belső szabályok irányították, melyeket mindig az adott helyzetnek megfelelően kellett rögtönözni. Meg kellett szokni, nem volt más kiút. Szükségessé vált egy új megismerés, mert az addig megszokott életforma nem volt alkalmazható.

Az ajtó becsukódott, de az ajtón belül bármit megtehettünk: lehetett korán vagy későn ébredni, olvasni, bepótolni mulasztásokat, sütni és főzni, nézni a televízióban a megdöbbentő híradásokat… A bezárt ajtó mögött mindenki maga szab törvényeket és jogokat, egy idő után viszont feltűnik, hogy nincs szükségünk szabályokra, törvényekre és jogokra, s feltűnik az is, hogy az ajtón kívül is voltak jogaink, de ezekkel nem éltünk, hanem újabb jogokat akartunk, lehet, hogy fölöslegesen.

Közben érkeztek a jó tanácsok. Itt az alkalom, hogy házon belül pótoljuk a mulasztásokat. Állítsuk helyre a családi életet, figyeljünk jobban oda egymásra, törődjünk többet egymással! Tudtam, hogy ezek csak jelszavak, mert lehetnek bármennyire elfoglaltak a családtagok, ha kötődnek egymáshoz, mindig tudnak szakítani időt az egymással töltött idő örömére. A két ember között kialakult kapcsolat milyensége határozza meg, hogy a továbbiakban mennyi értelme van az életüknek, hogy képesek-e túllépni a vágyainkon. Mert a vágyak mellett szükség van az akaratra is, ami nem szabadulhat el ellenőrizetlenül, hanem korlátoznak és megkövetelik tőlünk, hogy ne mulasszunk el semmit, és megtegyük azt, ami szükséges a kapcsolat megtartásához. Sok minden hajtja az embert: ösztönök, szükségletek, szenvedélyek… Minden attól függ, hogy ezeket hogyan szabályozzuk.

A karantén idején az (is) volt a cél, hogy átértékeljük az életünket. A volt és a lesz között meg kellett fogalmazni, hogy mitől függ a kapcsolatunk sikere: mennyit tudunk adni, hogy megkaphassuk, amire vágyunk? Meg kell kapaszkodni egymásban, és nem visszahúzni, hanem előre tolni egymást. Kell tudni adni és kapni. Aki keveset ad, az kaphat többet, de igazán nem tudja azt elfogadni, mert képtelen a befogadásra. Aki nem tud adni, az befogadni se tud. Ezt azzal magyarázza, hogy szabadságra vágyik.

A karantén jó alkalom volt arra, hogy megfigyeljük önmagunkat, kapcsolatainkat, barátságainkat, szerelmeinket, észrevenni gyermekeinket. Mindezt úgy, hogy közben dolgozunk. Végezzük a napi feladatainkat úgy, ahogy lehet. Ahogy arra képesek vagyunk. Mert elmondhattuk azt, hogy be voltunk zárva, de a mi képességeinktől, rátermettségünktől, fantáziánktól függött az, hogy ebben az állapotban mire vagyunk képesek. És függött attól, hogy otthon, a családban hogyan segítjük egymást. Talán ez volt a legnagyobb kihívás. Itt játszott igazán nagy szerepet az adok-kapok. Ha a férj-feleség nem lát bele egymás munkájába, nehéz prioritásokat felállítani, hogy mikor van szükség a hosszabb csendre, ki milyen szerepet vállal a házimunkából, s milyen időszakban végzik azt. Nálunk — mivel több mint húsz éve dolgozunk együtt és végzünk hasonló tevékenységet — nem jelent gondot a prioritások kialakítása, az otthoni dolgok egyeztetése is könnyen megy, ha úgy akarjuk.

Visszatérve az egyik alapgondolathoz, hogy karantén idején „itt az alkalom, hogy házon belül pótoljuk a mulasztásokat”, itt már nehezebbnek látszott a munka- és a szabadidő elválasztása. Mivel az újságírás kötetlen munkaidőt követel, nem egyszerű meghatározni, hogy mettől meddig tart a munkaidő, mettől meddig tart a szabadidő, és mennyire lehet azt mindkettőnknek ugyanarra az időpontra egyeztetni. Ha mégis, akkor hogyan tudjuk a szabadidőt minőségi idővé átalakítani?

A karantén jó alkalom a felismerésekre. Felismertem, rádöbbentem, megértettem: vannak könnyebb és nehezebb lépések; vannak könnyebben és nehezebben kimondható szavak; vannak könnyebben és nehezebben megélhető közelségek és távolságok. Sem gyermekként, sem felnőttként nem könnyű megérteni, hogy miért van távol az, amit nagyon szeretnénk, és miért van közel az, ami teherként ránk nehezül. Mert társnak teremtette a teremtő a nőt és a férfit, mégis sokszor tűnik úgy, hogy mindkettő társtalan. Társtalan a test. Hiába ég az érintésre, még látványa is rejtve van, a közömbösség függönye eltakarja, a vágyak hiánya befagyasztja. Vannak pillanatok, amikor a vigaszforrásnak tűnő változások is annyira erőtlenek, hogy már megjelenésükkor is aggodalmat sugallnak. Pedig nincs ijesztőbb, mint a társnak hitt gyerek vagy felnőtt aggodalmait tapasztalni. Nincs ijesztőbb, mint megélni, hogy bármennyire szeretnéd, nem tudod elvenni tőle az aggodalmakat. Nincs aggasztóbb, mint megélni, hogy nem hangzik el egyetlen szó sem, ami visszhangként ismétlődik a két ember közötti ürességben.
Felismertem, rádöbbentem, megértettem: másként is lehetne, és az sem volna jobb. Más lépések, más szavak, más közelségek és távolságok, de nem jobbak. Az ember gyakran szeretné másra váltani a létezőt, majd rájön, hogy a más se jobb. A létező és a más között keresgélve, kutakodva úgy múlik el az idő, hogy a testből elpárolognak az érzéseket tápláló nedvek, beköltözik a közöny a legkisebb résekbe is, a társakból vándorok lesznek, akik csak akkor közelednek, amikor a szükség rákényszeríti őket.
Az áprilisi-májusi emlékek múlhatatlanok. Sok semmi ragad az elengedett kezekhez, sok semmi száll el, mintha búcsúzna valamennyi tavasz. A semmit, a lehetetlent mutatja az arc, a tekintet; azt mutatja, hogy még itt vagyunk — vagy mégsem? Az arcban, a tekintetben türelem lappang — tudom, ez nem béke; az égen madarak szállnak, tekintetünk összetöri szárnyaikat, megzavarjuk a rendjüket, pedig a rend a béke — az összetartozás a béke: ki tudja, hány ölelésben, szóban, küzdelemben érlelődik oda, hogy megszülessen? Élő pillanatok szálai szövik át a meg nem élt perceket is: minden szövődmény célt szenved, ha nem a maga síkján halad, és megváltoztat, hogy később ne te lehess. Az arcban, a tekintetben sohasem a ma lappang, hanem a múlt vagy a jövő, ha két arc és két tekintet nem úgy találkozik, mintha azt előre megbeszélték volna, gazdátlan lesz az idő, mint az ócska garas, kigurul életünkből, és nem futunk utána, mert nem érdemes. Tovacseng a visszhang is, mint júdássóhaj, de küldetésként átlényegülhetünk Jónássá, hogy a cethal gyomrában legyen időnk elgondolkodni: hogyan tovább?

A „Maradj otthon és olvass!” felhívás számomra semmit nem jelentett, mert amúgy is olvasok, most túl a karanténon megállapíthatom, hogy nem olvastam többet, mint azelőtt. Igyekeztem egy kicsit mélyebben betekinteni az ókori görögök filozófiájába, mert évek, évtizedek óta azt tapasztalom, hogy az ókori bölcsek szinte minden kérdésre választ adtak, de mi még most sem nőttünk fel oda, hogy ne csak olvassuk, amit ők leírtak, hanem próbáljuk meg felhasználni életünkben bölcseleteiket. A karanténban — a cethal gyomrában — történő bezártságban csak úgy lehet pótolni a két ember életében jelentkező hiányokat, ha az beteljesüléssel jár. Mit jelent a beteljesülés? Mit jelent nekem, nekünk? A karantén ezekre a kérdésekre nem adott választ, és ez így természetes, ugyanis a végleges válaszok sohasem kényszerhelyzetben születnek, hanem akkor, amikor több válaszadási lehetőség közül választhatunk.

Elek György