— Egy új kezdeményezésnek számít a Harag György Társulat rendhagyó előadása. Hogyan jutott eszedbe ennek az előadásnak az elkészítése?

— Igazából nem feltétlenül új kezdeményezés, hiszen a pre-Covid időszakban több, alternatív helyszínre készülő előadása volt a társulatnak, de tény, hogy mindig izgalmas kilépni egy kicsit a kőszínházi keretek közül. Azt viszont, hogy esetünkben pontosan mit jelent a címben is szereplő „stand-up” kifejezés, nem szeretném lelőni… na jó, talán annyi, hogy a színészek tényleg „felállnak”, és a humoruknál lesznek az előadás alatt, de az is benne van a pakliban, hogy komolyabb dolgokról is szó esik majd…

— Mennyiben különbözik ez az előadás más színházi előadásoktól?

— Szerettem volna egy olyan előadást, ami díszlet és különösebb jelmez nélkül is működik, és a nézők egy kicsit közelebbről figyelhetik a játszók minden rezdülését, persze így a lebukás veszélye is nagyobb, de ez a kockázat jó esetben inspiráló izgalmakkal szolgálhat a színészek és a nézők számára egyaránt. Viripajev drámaíróként pedig mestere ennek a „közelítő fajta” színháznak. Párkapcsolat, szerelem, kapuzárási pánik, barátság… így felsorolva banálisan hangzanak ezek a kifejezések… fiatalság, elmúlás, halál. Nagyon röviden az emberi élet. Ilyesmikről fognak nekünk „mesélni” az est házigazdái. Vicces vagy kevésbé vicces történeteik vélt vagy valós szereplőinek életéből vett epizódok segítségével, s ha minden jól megy, akkor ez az este majd egy közös, talán jóleső találkozássá áll össze a jelenlévők között.

— Miről szól az előadás?

— Talán arról, hogy milyen szépek vagyunk mi, emberek. És hogy mennyi hibánk, kicsi törésünk, repedésünk van, és mindezek ellenére mégis milyen szépek vagyunk, minden hülyeségünk, minden tévedésünk ellenére, sőt, talán éppen azokkal együtt.

— Hogyan válogattad össze a szereplőket, és milyen szempontokat vettél figyelembe a rendezéskor?

— Az előadás szereposztása megegyezik a felolvasószínházi változatéval, amit több mint egy éve, a nem is tudom, hányadik járványhullám közben végül is virtuális térben, élő online közvetítésben mutattunk be. Ez akkor egy egyhetes próbafolyamatot takart, de már akkor is érezhető volt, hogy ez a négyes — Kovács Nikolett, Moldován Blanka, Diószegi Attila és Varga Sándor — egészen izgalmas kémiával működik együtt, illetve hogy érdemes továbbhaladnunk ezzel az előadással a színpadi változat felé. Aztán eltelt viszonylag hosszú idő, és újra nekikezdtünk, persze azzal a reménnyel, hogy lesz mire építsünk, és ez részben igaz is volt, viszont amit fontosabbnak érzek, hogy újra és újra képesek vagyunk meglepni egymást a próbafolyamat alatt, ami sokszor egészen kecsegtető inspirációs láncreakciót eredményez. Ez pedig számomra nagyon fontos, hogy a színészek, az én kollégáim valós és egyedi alkotótársak legyenek, nem csupán nekem, hanem egymásnak is.

— Mi az előadás üzenete?

— Számomra az előadás üzenete… talán valami olyasmi, hogy ne engedjük el egymás kezét. Keressük meg egymást valóban vagy lélekben, de igazán! Keressük a kapcsolódási pontokat, a párhuzamokat. Sokszor bámuljuk a földet a napi gondoktól gyötörten — lásd Covid, klímaválság, gazdasági helyzet satöbbi —, vagy ellenkezőleg, az eget kémleljük, filozofálunk, politizálunk, amik persze fontos és elkerülhetetlen pillanatai az emberi létnek, és igen, a világot meg kell váltanunk, de utóbbi szerintem csak úgy lehetséges, ha szemmagasságba is figyelünk, többet és még többet, hogy meglássuk, felismerjük egymást, a másikban önmagunkat.

Elek György