Ismét vizsgázott a román belügyminisztérium. Bebizonyosodott, hogy jól mennek a dolgok, amíg nem kell tenni semmit a magas fizetésért, csak mosolyogva jönni-menni a szolgálati autóval, és újabb béremelést követelni. A történet a következő: brutálisan meggyilkoltak egy tizenöt éves lányt Olt megyében, akit meg lehetett volna menteni, ha a belügyminisztériumi dolgozók tudták volna, hogy mi a dolguk, és nem telik tizenkilenc órába a 112-es segélyhívón segítséget kérő személy pontos helyének meghatározása.

Az egész országot megrázó tragédia után mire lehet számítani? Néhány személyt látszólag menesztenek, azért látszólag, mert továbbra is a belügyminisztériumnál dolgoznak majd, mint ahogy teszik azok, akiket korábban menesztettek tisztségükből kisebb-nagyobb hibák elkövetéséért. Lemondhat a nemrég kinevezett belügyminiszter is, aki alatt még meg sem melegedett a bársonyszék, de azzal sem oldódik meg semmi. Lemondhat az egész belügyminisztérium vagy akár a kormány, de az ártatlan gyermek életét azzal nem adják vissza.

És ha mindenkit leváltottak, akinek vélt vagy valós felelőssége van ebben az ügyben, kik kerülnek majd a megüresedett helyekre? Az eddigi gyakorlat szerint azon pártkatonák közül valakik, akik várólistán szerepelnek, hogy megfelelő időben bevethetők legyenek. Szóba se jöhet az, hogy szakemberek — már ha vannak ilyenek —, mert lehet valaki bármilyen tekintélyes szakember, ha nem jó pártkatona, semmi esélye nincs komolyabb tisztségek betöltésére.

A meggyilkolt lány — és a hozzá hasonlók — lehet hős, lehet áldozat, majd a feledésbe merül, a gyilkosa ül néhány évet, és félő, hogy minden megy majd ugyanúgy tovább.

A borzalmas tragédián túl lényeges kérdés lenne az, hogy mi történik az igazi felelősökkel. Egyáltalán ki tehető felelőssé a miatt a rendszer miatt, amelyről egy ilyen kegyetlen bűncselekmény nyomán kiderült, hogy a segítségre szoruló ember megmentésére műszaki és/vagy emberi képességek híján alkalmatlan? Milyen lépések történnek azért, hogy a segélyhívó rendszer „üzemzavara” helyreálljon, a hatóságok közötti kommunikációs késést ki lehessen iktatni, együttműködésük gyors, pontos és operatív forgatókönyv szerint folyjon? A menesztéseken túl ezekre a kérdésekre is jó lenne nagyon hamar megnyugtató választ kapni, mert amíg a hatóságok egymásra hárítják a felelősséget, és állítják, hogy az ügyben mindent az előírásoknak megfelelően tettek, a velük szembeni lakossági felháborodás és bizalmatlanság annál nagyobb lesz.

Elek György