Visky András író, drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója a SzatmART rendezvénysorozatra érkezett Szatmárnémetibe. Életéről és munkásságáról nyilatkozott szerkesztőségünknek.

— Mikor találkoztál először a színházzal?

— Több alkalommal is találkoztam „először” a színházzal, ezek összeadódtak, és végül is a színházban kötöttem ki. Első alkalommal meghatározóan gyermekkoromban, amikor a Bărăganban éltem anyámmal és a testvéreimmel (apám akkor a börtönben volt) egy titokban kápolnává átalakított kicsiny barakkban, ahol egy görögkatolikus pap misézett. Ez volt számomra az első színház, amit láttam. Megláttam ennek a térnek a kicsinységét, de mégis befelé nyíló szellemét. Gyermekként ez egy ilyen testi tapasztalat volt számomra, hogy nemcsak kifelé végtelen az univerzum, hanem befelé is. A lobogó gyertyák, az egész térnek a sejtelmessége nagyon mélyen megmaradt bennem. Ezen a telepen rajtunk kívül nem volt magyar család. Anyám úgy döntött, hogy járjunk istentiszteletre, még ha nem is református, és nagyon jól döntött, mert nagyon érzékennyé tett engem és a testvéreimet is a kicsi és a nagy összefüggésére, hogy a nagy olykor kicsi és a kicsi nagyon nagy tud lenni. Van egy második színházi élményem is, az egy iskolás élmény. Mindannyiunkat olykor elvittek színházba, operába, persze hakniműsorokra, hogy megtöltsék a termet. Arra emlékszem, hogy idős, hangjukat már rég elveszített operaénekesek énekeltek klasszikus operaáriákat nekünk, gyerekeknek egy zongora kíséretében. Óriási zaj volt, a gyerekek nem figyeltek oda, rosszalkodtunk, dobálóztunk és egyszer csak a figyelmemet magával ragadta, hogy ezek az énekesek nem álltak le az énekléssel és nem háborodtak fel, hanem végigénekelték az áriát. Engem nagyon mélyen megérintett, hogy ők teljesítették a feladatukat akkor is, ha az a feladat bizonyos értelemben a megalázásuk eseménye is volt, de ők ki tudtak lépni a megaláztatottságnak ebből a helyzetéből. Akkor a szabadság területét éreztem meg, hogy az ember tud az univerzumnak énekelni meg önmagának énekelni, el tud szakadni a közönségtől. Ez persze egy technikai tudás is a színész számára, ez számomra egy metafizikai tudás, egy Isten-történet.

Megemlítek egy harmadik élményt is, amikor apám hazajött a börtönből, és emlékszem arra az istentiszteletre, amikor ő először prédikált. Ez Nagyvárad mellett, Hegyközpályiban volt. Akkor volt egy kis bizonytalanság, hogy mi legyen ezekkel a lelkészekkel és papokkal, akik el voltak zárva, de végül visszahelyezhették őket parókiákra és plébániákra. Így apám is kapott egy kis parókiát. Megrendítő volt, ahogy felment a szószékre, és ott elkezdődött valami, amiből én nem értettem egy szót sem, mert nem is a szavak kötöttek le, hanem az ő jelenléte, az ő hanghordozása, az, ahogyan egyszerre megszólított bennünket. Ekkor megint csak úgy kitágultak nekem a templom falai. Most is szeretem a református templomfalaknak azt a puritán fehérségét, mert arra rávetíthetjük a saját képeinket, ott folyamatosan megy mindenkinek a filmje, amit az igehirdetés, a prédikáció indít el az emberben. Én nagyon sok fikcionális filmet készítettem gyermekként, amelyek megjelentek a képzeletemben, majd eltűntek. Ez is valahogy a térben megszólaló szó vizsgálatára szorított engem, mert ugyanaz a szó különböző terekben, különböző állapotokban egészen mást jelent. Megértettem — legalábbis elindult egy gondolatsor bennem arról kiskamaszként —, hogy a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van, és ez etikai problémákat is felvetett számomra, hogy egy mondatot leírni vagy kimondani felelősséggel jár mindenki számára, és ebben az olvasó is részt vesz. Az írás folyamatában ott van az olvasó egy író számára. Egy színpadi mű megírásának folyamatában ott van a közönség és ott vannak a színészek.

— Mikor érezted azt, hogy drámát kell írnod?

— Én mindig is tudtam, hogy drámaíró leszek. Versírással kezdtem, esszékötetet is publikáltam, a színház tere mindig is izgatott engem, és miután elkezdtem színházban dolgozni, valahogy ez a mesterség is fontossá lett számomra. A színház elsőrendűen mesterség, csak utána tud művészet lenni. Én tudtam, hogy előbb-utóbb színházi szövegeket fogok írni, csak arra gondoltam, hogy drámát az ember nem ír csak megrendelésre, mert ez hozzátartozik a színháztörténetnek bizonyos aspektusaihoz, és egyszer csak ez a megrendelés megérkezett.

— Lehet drámát megrendelésre írni?

— Drámát igazán megrendelésre lehet írni, elsősorban azért, mert a megrendelés mindenekelőtt egy beszélgetéssel kezdődik. Valakivel, aki számára a drámaíró érdekes, egy társulattal, ráírni egy darabot színészekre borzasztó nagy élmény. Főként akkor izgalmas, amikor az ember bemegy az olvasópróbára, és a színész felismeri magát a szerepben. Ez megtörtént, amikor a tanítványokat írtam, akkor ezek a figurák léteztek előttem, a saját társulatomból (Kolozsvári Nemzeti Színház) vettem ezeket a figurákat. A darab ősbemutatója Debrecenben volt, mert Lengyel György igazgatása alatt kaptam az első megrendelést. Azóta sem írtam drámát megrendelés nélkül, többféle javaslatot kapok a tengerentúlról. A megrendelés a színházban kifejezetten jó esemény, ami nem azt jelenti, hogy bezárnak egy dobozba, ellenkezőleg, azt jelenti, hogy például olyan témát ajánlanak, ami soha eszembe nem jutott volna.

— A Júlia és a Pornó megrendelésre született?

— Igen. A Júliát egy amerikai producer rendelte meg tőlem azért, mert az anyám emlékiratai még a politikai változások előtt megjelentek Amerikában angolul egy álnév alatt, mert akkor nem lehetett saját néven főként a kitelepítésünk történetét és apám letartóztatásának a történetét közölni. Nagyon mélyen megérintette ez a történet a producert, és Amerikában, mint tudjuk, nagyon nagy ipara van az egyszemélyes szövegeknek. A producer eljött Magyarországra, el akart indítani egy fesztiválsorozatot, amiből nem lett semmi, de lett belőle egy elképesztően fontos nyári akadémia. Amikor Magyarországon érdeklődött az iránt, hogy ki az az ember, akivel megírathatná a Júliát, azt mondták neki, hogy a fiával írassa meg. Így talált meg engem. Nekem nem biztos, hogy eszembe jutott volna, hogy írjak anyámról egy egyszemélyes darabot. Amerikában is bemutatták több változatban is, most egy filmváltozat is készül.

— Kinek a megrendelésére készült a Pornó?

— A Pornót a budapesti Nemzeti Színház felkérésére írtam. A Biblia Éve keretén belül a Nemzeti Színház meghívott tíz írót (köztük engem is), és kisorsolt egy-egy parancsolatot a Tízparancsolatból. Nekem a „Ne lopj” jutott. Amikor én utánanéztem ennek a parancsolatnak, kiderült számomra a parancsolatértelmezés története. Hosszú száz éveken át nem azt jelentette, hogy ne tulajdoníts el egy tárgyat, amelyik máshoz tartozik, hanem azt, hogy ne rabolj embert. Azt jelentette, hogy ne rabold el a másiknak a szabadságát. Azért jutottam erre a pornóra, mert valakitől — és ez egy nagyon személyes történet — elrabolnak egy embert, egy kisgyermeket, igazából egy magzatot. Felismertem azt a darabírás közben meg a stúdiumaim alatt, hogy léteznie kell olyasvalaminek, hogy politikai pornográfia. A politikai pornográfia számomra azt jelenti, hogy a politikai hatalom — és ez nem feltétlenül csak a diktatúrákra érvényes — birtokolni akar bennünket, a mi teljes valónkat, a testünket, az intimitásunkat, a szexuális életünket, mindent akar kontrollálni. Ezt nevezem én politikai pornográfiának.

— A politikai pornográfia a rendszerváltás után szinte erősebben működik, mint azelőtt. Mi lehet ennek az oka?

— A média segítségével még jobban tud működni az intimitásnak a kontrollja, mert a hatalom beköltözött a hálószobánkba, a nappali szobába, új oltárképe van a szobáinknak, ez a számítógép. Régebben ültünk együtt a tv előtt, amikor meccset néztünk. Ma már nem. Ma már mindenki a saját szobájában nézi a saját képernyőjét. Ma még inkább vigyáznunk kell arra, hogyan válik a média a politika eszközévé, és mi hogyan válunk az eszköz eszközévé. Ma már be is jelentik, hogy manipulálnak bennünket, és valahogy működik is ez a manipulálás. Az alkotó embernek ezzel szembe kell néznie, tiltakoznia kell a saját eszközeivel, amelyek nagyon törékeny eszközök, de én hiszek abban, hogy ugyan a művészet kis terekbe szorul be egyre inkább, de fel tudja fokozni a hatását, mert az emberek egyre közelebb kerülnek hozzá.

— Azt is tapasztaljuk viszont, hogy a művészet egyre jobban elszakad a tömegtől. Hogyan lehetne szélesebb körökhöz szólni?

— Nem biztos, hogy ezt feltétlenül sajnálnunk kell. Először is időben nem tudunk visszatérni. A történelembe csak erőszakos módon tudnak bennünket visszakényszeríteni. Nagyon sokan a múlt század harmincas éveinek a modellje szerint szeretnék, ha élnénk, amikor olyan értékeket emelnek be a gondolkodásunkba, amelyek már nem tudnak ugyanúgy megszólítani bennünket. Azért nem biztos, hogy sajnálnunk kell ezt, mert van egy újfajta érzékenység, van egy új intimitásigény. Ha negyven ember jelenlétében egy erős alkotói esemény végbe tud menni, annak megvan a hatása. Magukkal viszik, visszatérnek, kimennek, a beszélgetés részévé válik. Az alkotók nem akarnak már tömegekben gondolkodni, mert az alkotói magatartás nem konkurense a médiának. Az alkotói magatartásban mindig van egy személyes vonatkozás: én itt vagyok, te ott vagy. Nagyon fontos, hogy egymás szemébe nézzünk, a színházban is így tesszük, meg is szólítjuk a közönséget, és az nem biztos, hogy rossz fejleménye a művészetnek. A VAN-ban kell mindig gondolkodni, mert a VAN-ban óriási lehetőségek vannak mindig. Rimbaud azt írta, hogy az 'A' betű kék, a van szó közepén ez a kék ég tündököl mindig, abba az irányba kell menni, és megtaláljuk azokat a közösségeket, amelyektől nagyon sokat kaphatunk alkotó emberekként.

— Sokan mondják, hogy pedagógusok, lelkészek és más nevelők sem viszik magukkal az alkotóktól kapott üzeneteket.

— Azért, mert tömegekben gondolkodnak. Én azt látom, hogy nemcsak színházba jönnek el nehezen az emberek, hanem a templomokba is. Sokkal többen jártak templomba az 1980-as években, mint most. Ezt nem szabad visszasírni, mert akkor a diktatúra időszakát sírjuk vissza. A templomokban is a személyes megszólítás idejét éljük. A templomokban is mindhiába gondoljuk azt, hogy a szószéki kinyilatkoztató beszéd hat. Nem hat. Le kell szállni a szószékről, le kell jönni az emberek közé. Naponta el kell gondolkodni azon, mit jelent az a szó, hogy szeretet. Naponta el kell gondolkodni, mit jelent az a szó, hogy szolidaritás. Ennek a szónak is csak akkor van jelentése, ha ott van valaki, akivel szemben és akivel együtt gyakorolnom kell. Ha nem, akkor csak egy elvont teológiai fogalom lesz. Kit érdekel? Mindenkit a saját élete, a családi élete, a saját közösségi élete érint egzisztenciálisan. Fogalmak nem érintenek meg bennünket. Ennek a kihívásnak örülni kell. Ha nem örülünk ennek a kihívásnak, akkor folyamatosan azt gondoljuk, hogy „nem méltó hozzám a saját közösségem”. Ezt nem szabad gondolni. Ez egy mefisztói gondolat.

— Ennek az eredménye sok esetben az elmagányosodás.

— A barátságon is dolgozni kell, akárcsak a házasságon. A szereteten és a szolidaritáson is dolgozni kell. A szeretet szó csak a másikban sokszorozódik meg, bennem nem. Annak mindig van egy másik alanya is, akit nem változtat tárggyá sem a szeretet, sem a szolidaritás. Én az alkotói magatartásban ebben bízom, ez erőt ad nekem, hogy újabb és újabb kihívásokba fussak bele. Én a médiáról nem szoktam rosszat mondani, mert a VAN-ról nehéz rosszat mondani, vannak előnyei és hátrányai. Itt nem a jó és rossz kérdéséről beszélünk, hanem az ember önelvesztéséről, annak kísértéséről. Van egy új fauszti paktum, ami fel van nekünk ajánlva, és ebben az új fausti paktumban nagyon nagy szerepe van a pénznek — akinek nincs pénze, nem ember —, s ami a borzalmak borzalma, hogy ezt gondolni is merjük. Nem kell vágyni a sok pénzre, sokkal jobban kell vágyni a másik ember közelségére. A szabadság nem a sok pénz irányában van. Nem állítom azt, hogy a szabadság a kevés pénz irányában van, azt állítom, hogy nem a pénz irányába kell vágyódni. A szabadság sohasem egyszemélyes. A szabadság egy közösségé, mindig jelen van a definíciójában a másik ember. A nyugati civilizáció és a nyugati kultúra azért van eltűnőben, mert igent mondott erre az új fausti paktumra, a pénzre. Már nem is fontos, valaki hogy lett gazdag, máris celeb, holott a mi pénzünkön lett gazdag. Már megszüntettük ezt az etikai dimenziót, mert mindannyian vágyunk a gazdagságra. Ha nem vágyunk a gazdagságra, hitelesebben tudjuk kritikai módon értelmezni, mi folyik a környezetünkben. Megszűnt az etikai dimenziója a karriernek. Csak az eredmény számít. Az eredmények mellett érdekek vannak.

— Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójához közeledünk, melynek megtorlásait a te családod is elszenvedte. Milyen érzés visszagondolni azokra az évekre?

— Számomra az 1956-os forradalom emléke a szívem közepében van. Elsőre mindig örömnek nevezem, mert 1956-ban összejött valami, amit azóta szétvertünk. Azért vertük szét, mert egyesek azt mondják, jobboldali forradalom volt, mások pedig azt, hogy baloldali. Én azt mondom, 1956 a szabadság csodájának a forradalma volt, ami megtörtént minden emberben. Mit csinálnak ezzel a mi drága politikusaink? Megpróbálják azt mondani: az enyém volt, a tied nem volt. Borzasztó. Először is én örömöt érzek. Gondoljunk csak arra, hogy Magyarország kihirdette a függetlenségét. Mi jelenleg függetlenségdeficitben élünk. A mi családunkat sok fájdalom érte a forradalom leverése után. Amikor minket hazaengedtek, nem volt oltási papírunk. Ha valami miatt kérte az iskola, nekünk nem volt. Én most sem tudom, hogy milyen oltást kaptam, vagy hogy kaptam-e egyáltalán. Vannak hiányosságai az életemnek, de ha melléteszem azt, hogy 1989-ig semmilyen karrierlehetőségem nem volt, én azt elfogadtam, mert nem is akartam karriert csinálni egy diktatúrában. Jobb volt, mert marginális életet élhettem, ahol volt valami szabadság. „Hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van…”, de a marginalitásban, a széleken, ott mégiscsak ragyog a szabadságnak valami fénye, ott van alternatíva, ott az ember rá tud nézni a hiányra. Lehet, hogy gyáva lettem volna, csak még a gyávaság lehetőségét is igazából elvették tőlem, mert a szekuritáté soha nem bízott abban, hogy én szolgálhatom a rendszert. Jó, ha az ember a visszavont gyávaság életét éli. Azt hiszem, '56 után édesanyámnak és édesapámnak volt a legnehezebb. Édesanyámnak azért is nehéz volt, mert osztrákként egy szót sem tudott románul. Sokat szenvedett, de nagyon magához tudott ölelni bennünket. Állandóan mesélt nekünk, állandóan énekelt. Nagyon hisztériásak voltunk az apahiány miatt. Nem kicsinyítem én a megpróbáltatásokat, de az a tény, hogy anyám összefogott bennünket, hitet adott nekünk, valóságos reményt adott. Az a tény, hogy apám visszajött közénk, mégiscsak megadta ennek a történetnek a dimenzióját.

— Milyen volt, amikor újra találkozott a család?

— Én nem emlékeztem rá, hiszen egyéves voltam, amikor 1958 pünkösdjén letartóztatták. Amikor újra találkoztam az apámmal, óriási pillanat volt. Józsefházán találkoztunk, itt fogadott be minket nagybátyám. Apám azt kérte, ne egyszerre találkozzon mindenkivel (heten vagyunk testvérek), bizonyára összeesett volna. Én mentem be utoljára. Iszonyatos volt kivárni, míg sorra kerültem. Az öröm és a türelmetlenség szétfeszítette a lelkemet. Nagyon felnőtt módon viselkedett velem. Megkérdezte, ki vagyok és ismerem-e az apámat. Azt válaszoltam, eddig nem ismertem, de most már ismerem, és a nyakába ugrottam. Az én identitásomban nagy szerepet játszik, hogy félelem nélkül kell élni a világban; illetve csak egy dologtól kell félni, az árulástól, mert abban összeomlik az ember személyisége, de még mindig van remény. Az árulást mindig be kell vallani. Ezt azért mondom, mert ott van a számítógépemen 1200 oldalnyi titkosszolgálati iratom, ebből hatszáz Szatmárhoz köt engem. Novemberben ezeket Szatmárnémetiben fogom kiállítani. Senkit nem akarok bántani, senkinek nem akarok üzenni, csak azt szeretném megtenni, hogy közreadom a saját történetemet.

— A Molnár János-kötetek mennyiben használnak vagy ártanak a mai közéletnek?

— Fontos, hogy egy ilyen munkát az ember elvégezzen, de nem szabad ezt politikai megrendelésre tenni.

Elek György