A népi bölcsesség szerint a fejétől büdösödik a hal, még Szatmáron is. Kis városunk szellemi és gazdasági léte sajnos nem gyarapodik, egy helyben toporog, sőt, de ez nem is csoda, hiszen jelenlegi vezetése csak a szócséplésben, a semmittevésben és a poros vidékieskedésben jeleskedik, vélhetően csak ennyire futja. A kisemberben azonban élni akarás van, ezért még ilyen időkben is megpróbál vidámodni és mosolyogni, akár a mindennapok ostobaságain vagy vétkes hanyagságain is, melyekért valójában jajongni kellene. Nézzük csak meg vidámító szemmel például a Kölcsey (Maniu) utcai autóbuszmegállóban a Transurban új utasvárakozóját. Liliputi építmény, egy bonsai, de inkább karikatúra, az ember csak somolyog, ha egy kövér valaki beáll oda, és kint marad vagy a pocakja vagy a fara. Mert méternyi széles sincs, és négy lépés a hossza, tíz sovány ember ha belefér, de csak mint a konzervhalak, egymáshoz tapadva. Kis termetű gyereknél ez még veszély forrása is lehet. Fedezéknek különben a miniépítmény silány és haszontalan, rossz időben háromfelől is bevághat rajta az eső, és a szél is állandóan járja. Két sarkában egy-egy méternyi padocska, bevallottan azért ilyen rövidek, hogy a hajléktalanok rá ne fekhessenek, ezt az aljas hivatali gonoszságot tervezője vélhetően egy puha, meleg ágyban, neje lágy hajlatain gondolta ki. Hát nem kedves dolog? Az utcákon őszi a hangulat, köd van és hullanak a falevelek. Utóbbiak a cipőkre tapadnak és csúsznak, a járdák gödreiben pedig összegyűlnek és rothadnak, nyoma sincs a költői avarnak. Bár a levélhullást megelőzendő az idén tavasszal is kegyetlenül megnyírták a fákat, hulló falevelek mégiscsak vannak, a polgármesterek dédelgetett Florisalja pedig nem bír a levéláradattal, pláne mikor marcona seprűsei nagy porfelhőt kavarva a széllel szembe sepernek. Kultúrnépeknél nyáron a városi port, ősszel pedig a hulló leveleket néhány szívógéppel egykettőre eltakarítják, de nem így Szatmáron, a helyi utcaseprő cégtől ne is várjunk ilyet, hiszen mindig is a mohó haszonlesésről volt nevezetes, nem pedig a szükséges géppark biztosításáról. Marad hát az örök vesszőseprű, de még ilyen helyzetben is lehetnek olcsó és hasznos ötletek. Kötelezni lehetne például az anyókákat és apókákat, hogy a görbebotjuk végén hegyes szög legyen, az is összeszedne 20–30 levelet. Vagy a hatalom intézkedhetne, hogy naponta orkánszerű keleti szél kerekedjen Szatmáron, átrepítve a napi lehullt leveleket a nyugati határon. De lehetne műfákat is használni, és akkor végre a fagyilkos metszőcsapat is lapátra kerülne, vagy vasfákat, melyek hulló leveleit egy utcán végighúzott mágnes összeszedné. Ismerve a várost vezetők mammonimádatát, csak csodálkozni lehet, hogy még nem jutott eszükbe a hulló levelekből is pénzt kifacsarni. Eperfákat lehetne például az utcákra ültetni, a hulló eperleveleket aztán a városháza selyemhernyó-különítménye legelné fel, busás haszonnal az eladott selyemből. Ilyen gondolatokkal játszadozva aztán szinte biztos, hogy még levelekben gázolva is vidámságra fordul a kisember bosszúsága, morca. Pusztadaróc felé, a városkijáratnál baloldalon nyomornegyed hökkenti meg az arra járót, de főleg az idetévedt idegent. Az eleve is ronda épületek alaposan lerobbanva már nem sokáig dacolhatnak az idővel, kopárság és szemét a körítésük, száradni kiaggatott alsóneműk az állandó díszük. Betelepített emberek élnek itt nem emberhez méltó életet. A jelen városvezetést ez egy cseppet sem zavarja, az érzékenység persze természet dolga, sose hallani, hogy e szégyenről és főleg az orvoslásáról szó esett volna. Az viszont szokatlan, hogy a bankókba halálosan szerelmes vezérek még nem látták meg e helyben is a zsebtágító lehetőségeket. Jó pénzekért, természetes környezetben, akár dickensi hangulatú vagy neorealista filmeket lehetne forgatni itt, hisz Európában már nem sok hasonló helyet találni. A turizmuson lovagló, de a lóra fordítva ülő megyei vezérség pedig beszerkeszthetné a turistacsalogató könyvébe, és idegenvezetővel látogathatóvá is tehetné e nyomorúságos helyet, ez apró szolgáltatások által még az ott lakóknak is a hasznára lehetne. A képzelődéseken túl azonban ez ügyben sürgősen lépni kellene, ha nem mást, hát egy hosszú és magas falat húzni az út mentében, Európában most úgyis a kerítések és a falak a sikkesek. A falra aztán a városvezetés harsogó színekkel ráfesthetné az összes meg nem valósított ígéretét, lázálmát, vágyát, légvárát, a kör- és elkerülőutakat, a hidakat, sporttelepeket, uszodákat, a járható járdákat és parkokat, mindezt potom pénzért, csak néhány vödör festékbe kerülne. Persze csak ha a városháza kusza pénzügyeiből futná még ennyire. Mi pedig, ha szép várost szeretnénk látni, vasárnap délutánonként elzarándokolhatunk majd a falhoz, gyönyörködni benne méla tekintettel. A Szamos áruház mögött jobbra, a Kereskedelmi Bank előtti kis téren a burkolat évek óta szánalmas, ronda és baleseteket okozó állapotban van, a burkolólapok és kövek megsüllyedtek, elcsúsztak, eltörtek, gödrök keletkeztek akár arasznyi szintkülönbségekkel is, veszélyeztetve az arra járók testi épségét. Ott álldogálva roppant „szórakoztató” elnézni és hallgatni a bukdácsolásokat, a hasra- és fenékre eséseket, a bokarándulásokat, a pórul járt gyermekek pityergését és a dühös felnőttek szaftos szófűzését. Érdekes jelenség, hogy a szitkozódók zöme a közeli városháza felé ágál nagy mérgesen. Ha bicikliző apróság téved e hepehupára, kétségbeeshet, az a jobbik eset, ha a bicikli sérül és nem a gyerek. Szégyen és veszély is ez a hely, de a sürgős beavatkozás várat magára, a Batthyány (Coposu) sétány és tartozékainak az újrarendezéséről a polgármesternek van ugyan egy álma, de mivel álomról van szó, úgy tűnik, hogy nem foglalkozik vele, csak éjszaka az ágyban. A „bokafogónál” a minap Ottóba botlottam, és magyarázom neki az ott látható sok „mulatságosságot”, neki azonban az ilyesmihez nincs kellő humorérzéke, és — már túl egy itt megélt dupla bokaránduláson — így nyilatkozott: „Ha egy félórácskát meghajthatnám ezeken a gödrökön a város vezetőit, biztos vagyok benne, hogy másnap már neki is fognának a felújításnak! Hát, ahogy ezt az Ottót ismerem, én bizony nem tudnék a bársonyszékben túl nyugodtan ülni! Maradjunk talán ennyiben, most úgyis egy hosszabb mosolyszünet kezdődik.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós