Mit jelent 2019-ben a hazaszeretet, a nemzeti identitás, a szülőföld szeretete a szatmári fiataloknak? Mit tekintenek hazájuknak? S hogyan szeretnék ők ünnepelni március 15-ét? Aktívabb részvételt szeretnének, s elhagynák az unalmas, hosszú, poros beszédeket.

Rendhagyó történelemórákkal, előadásokkal és ünnepségekkel emlékeznek meg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről a világ minden táján, és az ilyenkor leggyakrabban elhangzó szavak, fogalmak valószínűleg a „szabadság”, „hazaszeretet”, a „szülőföld szeretete”. De mit is jelent ez ma, 2019-ben, s legfőképp mit jelent a mai kamaszoknak, fiataloknak? — erről beszélgetett Elek György publicista, dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató és Bessenyei Gedő István dramaturg, a Harag György Társulat művészeti igazgatója az érintettekkel, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium kilencedik osztályos diákjaival s nem csak.

„A haza és szülőföld szeretetének, akárcsak a szabadságvágynak a gondolata régi, mondhatni egyidős az emberiséggel, ám azt is be kell vallanunk, a múlt században közhelyessé tették, s ha reálisan nézzük nemzeti ünnepeink mai forgatókönyvét, ott is a 'nagy öregek' mondják el régi stílusban gondolataikat, elevenítik fel az 1848–49-es szabadságharc eseményeinek momentumait, a fiataloknak pedig csak a statisztaszerep jut vagy esetleg egy-egy szavalat” — gurította el a beszélgetés labdáját az ötletgazda Elek György.

„Amikor azt mondjuk: hazaszeretet, rögtön beugrik, hogy a történészek egy része szerint a haza önmagában egy fikció, pár száz éve alakult ki az a fajta nemzeti identitás, a francia forradalom után, azelőtt nem volt ilyen nagy közösség. Azóta pedig dinamikusan változik az identitáskérdés, tudatosan hozunk létre új nemzeteket, s nagy kérdés, hogy ahogyan változnak egy ország határai, hogyan változik-alakul a hazaszeretet kérdése, mit is tekintenek az emberek hazájuknak. A hazafiság a fogyasztói társadalomban mit akar elmondani a fiataloknak? Mit jelent a hazafiság a globalizációban, ahol a tőke és a pénz mobilis? Hol találjuk meg az értelmezési keretet? — ez egy nagy kérdés. A nemzeti öntudat egyébként nem kerül túl sokszor előtérbe, de amikor nemzetiségi vagy biztonsági konfliktusok akadnak, akkor rögtön fellobban az egyébként alig pislákoló nemzeti öntudat is” — mondta dr. Frigy Szabolcs, hozzátéve: a hazaszeretet egy ország immunrendszere, ami sok külső-belső hatástól megvéd, ugyanakkor az egyre nagyobb teret nyerő liberalizmus megmérgezi önmagát. „Legyél szabad, a haza se kössön! Igen, napjainkban ez az egyik legelterjedtebb felfogás, ami ugyanakkor arra is rámutat: alapvetően identitáskrízis van. Száz évvel ezelőtt az, hogy magyarnak születtél, itt-tartó faktor volt, ma ez annyira pici tényező, hogy alig látszik. A márciusi ifjak megöregedtek mára, nincsenek kollektív élményeink (az utolsó a második világháború volt), hiányoznak a kollektív érzések, teljesen átalakult a hazafiságtól elválaszthatatlan szolidaritás kérdése (amely utolsó 'virágkorát' szintén a második világháborút közvetlenül követő években élte), hiányoznak a nemzeti ügyek — s épp ezekért működik olyan magas szinten a fesztiválkultusz. Úgy is mondhatom: a mai március 15-e az Untold vagy az Electric Castle — egy nagy tömeg csak ezeken a rendezvényeken kapja meg azt a kollektív élményt, érzést, ami épp ezáltal közösséggé kovácsolja őket.”

Hazánk és nemzetünk

„Na de mi is a mi hazánk? És a nemzetünk? Egyáltalán, mi a nemzet fogalma? — vetette fel Bessenyei Gedő István. — Ugyanis olyan párhuzamos fogalmak léteznek, mint a kultúrnemzet és a politikai nemzet. E kettő konkrét és karakteres elkülönülése előtt döntően a lokális identitás létezett, amely az adott településhez, városhoz vagy tájegységhez kötötte az embert, s ezt a kötöttséget vállalta is minden körülmények között. Aztán jött a globalizáció, amely kiszakította ebből a lokális identitásból, és amely fantasztikus értékeket generált és generál ugyan, de meg is fosztott értékektől lokális identitásokat, amelyeket jó volna kicsit 'újraéleszteni'” — fogalmazott. Jól példázza ezt az a jelenség is, hogy ma már a legtöbben romániai vagy erdélyi magyarként, szlovákiai vagy felvidéki magyarként, ukrajnai vagy kárpátaljai magyarként definiálják magukat — mintegy belekerült mindenki „a nagy közös magyar kalapba”, s egyre inkább (nagyon is tudatosan vagy tudattalanul) háttérbe szorul a régió, ahonnan származik, ahova tartozik. Ezzel pedig lassan, de biztosan veszlődnek, csökkennek azok a (főleg történelmi) értékek is, amelyeket az adott vidék több száz év alatt kivívott — bő ötven évvel ezelőtt még erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, vajdasági volt az ember, nem kellett nyomatékosan hozzátenni a magyart, egyrészt, mert az úgyis magától értetődött, másrészt az akkoriak még büszkék voltak arra, hogy ők az adott vidékről, régióból származnak, s ebben vagy abban, de kicsit különböznek, másabbak, mint a többiek. Napjainkra szinte már csak egyetlen régió maradt meg, ahol a lokális identitás dominál, és fontosabb az „egyen-magyarságnál”: Csángóföld — ahol még mindig az számít, lujzikalabori, fogadjisteni vagy pürkereci-e az ember. Egyébként meg csángók, s ha még pontosabb meghatározás kell, akkor „katolikus magyarok” (de az is igaz, hogy az utóbbi időben már ott is többször feltűnik a csángó-magyar megnevezés).

A modern „nemzetiség” a történelem igen régi képződménye, viszont a „nemzet”, ahogy ma értjük, csak a XVIII. század vége óta létezik, s újabban a hátunk mögött hagyott két évszázadot egyesek a „nacionalizmusok korszakának” is nevezik. A nemzetről és a nacionalizmusról kidolgozott elméletek zöme a modernitásnak tulajdonít meghatározó szerepet a nemzet kialakulásában. A politikai és kulturális nemzet európai ideáltípusainak hagyományos szembenállása tulajdonképpen az európai politikai modernitás két útját rögzíti. „A politikai nemzet fogalma a francia jakobinus állam modernitásmodelljének felel meg (jellemzője, hogy az ország határain belül mindenki francia, függetlenül attól, hogy egyébként meg provence-i vagy breton, míg az ország határain kívül élők, ha mégannyira franciák is, csak frankofonok lehetnek, mint például a kanadai franciák). A kulturális nemzet fogalma viszont a német polgárság lassúbb térfoglalásának (a Bildungsbürgertum feudalizmussal való kiegyezésének) a koncepcionális lenyomata, és a közös történelem, közös nyelv, közös szokások, közös szimbólumok, közös kultúra határaihoz köti a nemzetet” — magyarázta Bessenyei.

Magyarországon nem néznek magyarnak

S felvetődött a kérdés: ma, 2019-ben itt, Szatmárnémetiben egy román állampolgárságú, magyar nemzetiségű fiatalnak mi a nemzet és mi a haza?

„Magyarnak érzem magam, és az én hazám a Kárpát-medencében van” — summázza Draveczky Denis, nem hallgatva el azt sem: a történelem iránti kíváncsiságát a Kárpátia nemzetirock-együttes dalszövegei 'ébresztették fel', olyannyira, hogy aztán a mindennapi politika is egyre inkább érdekli. Szavai pedig két, szintén nem elhanyagolható jelenségre világítanak rá: felnő(tt) egy generáció, amely számára a hazaszeretet, nemzettudat (vagy ha jobban tetszik: magyarságtudat), történelem és identitás kérdései sokkal könnyebben megérthetők egy rockzenekar dalaiból, mint klasszikus költőink híres vagy kevésbé híres verseiből, irodalmi alkotásokból. S nem azért, mert nem olvasnak, hanem mert — s ebben valamennyien egyetértenek — az erőltetett menetet diktáló tananyagleadás nem engedi meg sem azt, hogy a számukra élvezetes tempóban olvassák a művet, sem arra nem hagy időt, hogy megemésszék az olvasottakat, és megfogalmazzák saját véleményüket, gondolataikat azzal kapcsolatban, hanem az „általánosan elfogadott és megfogalmazott véleményt” sulykolja beléjük a műről, az író/költő alkotás közbeni gondolatairól és mondanivalójáról. Érdekes és messze nem megszokott megközelítésben válaszolt Sike Zsuzsa, aki mint mondta: „A rasszista nem hazafi, s alapjában mindenki elítéli a rasszistákat, beskatulyázva az 'agresszív bunkó' kategóriába, de valamilyen szinten mindannyian rasszisták vagyunk, és valahol annak is kell lennünk egy kicsit, ha meg akarjuk tartani saját nemzeti értékeinket.” Telegdy Áron pedig egy olyan jelenségre mutatott rá, amiről alig-alig esik szó, pedig nagyon is ott van, és rengetegen kénytelenek saját bőrükön megtapasztalni azt: „Magyarországon nem néznek magyarnak engem, a romániai, erdélyi, szatmári magyart. Úgy érzem magam, mint a csángók: van egy anyanyelvem, és van egy hazám, ami egy adott terület. És persze vannak mai márciusi ifjak is, de a rövidebb utat választották és választják: elmennek. Sokan szeretnénk változásokat, és sokan szeretnénk itthon maradni is, de én úgy látom, ez még nem az a korszak, amikor a jobbat, a változást akarók itthon megkapják azt.” A diákok közül egyébként szinte valamennyien máshol, az ország határain kívül látják majdani boldogulásukat — pedig legszívesebben maradnának, de most 15–16 éves fejjel úgy látják, hogy sok mindenre nincs és nem is lesz lehetőségük önmegvalósítás terén; igaz, van olyan is, aki határozottan kijelenti: nem szeretne itthon maradni, az egyetemet is Magyarországon vagy még nyugatabbra akarja elvégezni, mert nem érzi jól magát itthon, úgy érzi, hogy hátrányos megkülönböztetések érik. „A hazaszeretet olyan elavult már, persze a neveléstől is függ, ki mennyire lesz hazafi, de sokan nem azért mennek el külföldre, mert itt rossz nekik, hanem mert egyszerűen nem érzik itt otthon magukat, nem érzik, hogy itt a helyük” — mondja Holl Vivien.

„Mi a magyar?” — válaszol spontán, kérdéssel arra a kérdésre Telegdy Áron, mit is kell(ene) magyarként érezni a nemzeti ünnepen. „Homályos a fogalom, mert persze külső nyomásra próbálunk ellenállni, és olyankor mindenki magyar, mindenkinek fontos a magyarsága és az ünneplés, de amikor nincs az a külső nyomás, akkor mi a helyzet? Amikor nem 'kényszerítik elő' belőlem a magyarságomat, hanem hagyják, hogy ellegyek, akkor mennyire vagyok vagy lennék magyar?” — boncolgatta tovább a kérdést, míg Holl Vivien úgy fogalmazott: hosszú távon nem jó ilyen éles különbséget tenni a nemzetiségek között, főként, ha azok egy adott településen, egy városban élnek egymás mellett, inkább arra kell(ene) törekedni, hogy megismerjék egymást.

S hogyan viszonyulnak a március 15-i ünnepségekhez ők, a mai márciusi ifjak, milyen rendezvényt szeretnének, amelynek végén úgy érzik, maradtak valamivel, igazán ünnepeltek, lélekben is? „A felvonulással, zászlólengetéssel, koszorúzással, szavalással minden rendben — nem mindennapi esemény, érdekes, színes, látványos, és nekünk is lehetőségünk van úgy igazán részt venni benne, de azokat az unalmas, hosszú, poros beszédeket ki lehetne hagyni. Vagy legalább rövidebbre fogni. Persze fel kell eleveníteni az akkori eseményeket, az akkori eszméket, és ennyi év alatt már mindenki elmondott mindent március 15-ről, de csak vannak olyan kevésbé ismert aspektusok, amiket ki lehet emelni” — sorolják.

Szabó Kinga Mária