Idén Erdei Péter vehette át az RMDSZ-díját közösségépítés kategóriában — ezt az elismerést azok kapják, akik tehetségükkel és tetteikkel a szatmári magyarságot, megmaradását, fejlődését szolgálják — s az ő esetében nem csak a közösséget, hanem szeretett városát is.

Az egész pályafutását elismerő díj átvétele után ülünk le beszélgetni „egy kicsit” — s be kell vallanom, elfogult vagyok vele szemben. És nem csak azért, mert gyermekkorom óta ismerem. Kerékpárjával fáradhatatlanul járja az utcákat, minden értelemben vett nyitott, kritikus szemmel látja a várost — látja és láttatja. A Tűzoltótornyot, a Láncos-templomot, a Kálváriát, a Székesegyházat, a Holokauszt-emlékművet, a Golescu-hidat, a sokak által vitatott szépségű, posztmodern új központot, s Szatmárnémeti határain túl az erdődi várat, a Károlyi-kastélyt…

„Harminc évet dolgozott a szatmári áramelosztónál, majd 1998-as nyugdíjba vonulását követően az Erlux Kft. tulajdonosa, mindenese. Munkatársaival számos szatmári templomot, műemléképületet, középületet és emlékművet világítottak meg, s látványos munkái közé tartozott Szatmárnémeti ünnepi díszkivilágítása is jó néhány éven keresztül. Parkjaink, köztereink világítása, esti, éjszakai hangulatának létrehozása is fontos része munkájuknak. Erdei Péter azonban nemcsak szakmai téren alkotott maradandót, de a közösségi munka is mindig fontos szerepet játszott életében. Az 1989-es változások után a Szatmárnémeti RMDSZ első elnökeként oroszlánrészt vállalt az első szervezeti egységek (körzetek, városi szervezet) megteremtésében, az első szabad választásokra való felkészülésben, a székház berendezésében és üzemeltetésében, de például 1992-ben ő volt az első Magyar Bál szervezője is. Tette mindezt munkaidő után, önkéntesen” — hangzott el a méltatásban.

„Magyar közösséghez tartozom ez olyan természetes, mint a lélegzés. Nem valami külön igény, hanem természetes állapot. Ebből adódóan 1989 előtt is igyekeztünk kialakítani, összefogni — nem elkülönülni, hanem összefogni — a szatmári magyar közösséget. 1944-ben azt mondta édesapám: gyere fiam, hazamegyünk. Örökké szatmáriak voltunk, a városhoz tartoztunk — azokban az években is, amikor nem itt laktunk. Természetes volt hát, hogy az 1989-es decemberi eseményeket követően még inkább felmerült egy közös érdekképviseleti szervezet, egy összetartó közösség létrehozásának igénye. Viszont a közösség egyénekből áll össze, és őket, a embereket kellett elérni, felvenni velük a kapcsolatot — egy mobil-, sőt sok esetben vezetékes telefon, Facebook és egyéb közösségi portálok nélküli világban. Nehéz volt, az egyszerű emberek féltek — amin nem is lehetett csodálkozni a sötétség évtizedei után — és mi sem tudhattuk: kiben mi lakozik, ugyanakkor mégis könnyű volt megszólítani őket. Nem voltunk mi vakmerőek, nem voltunk bátrak, hanem tettük a dolgunkat, feszegettük a lehetőségek határait. 1990 februárjában még székházunk sem volt, a polgármesteri hivatalban tartottuk az alakuló gyűlésünket, s nemhogy számítógép, de írógép sem volt a birtokunkban. András Imre leültettet a telefon mellé: „Vedd fel, ha cseng!” — így kerültem be. A városi szervezet megalakulásakor Erdei Líviusz visszalépett és így lettem én az első elnök.

Ma sincs egy karizmatikus vezető

Az első választás gyönyörű kihívás volt! Nem tudtuk, kit tegyünk biztosoknak a 31 körzetbe, jóformán nem is ismertük egymást. Szakmámból adódóan utcailag a várost mindenkinél jobban ismertem — csábított a megye is, hiszen húsz évig dolgoztam a villamosításán —, végül csak a városnál maradtam, azt el tudtam vállalni egyedül is és úgy éreztem: ebben tudok valamit csinálni. Kitaláltam a 4-es számú választási körzetet és annak a mintáját követte a többi is. Voltak viták is, persze, de nekem szükségem van a kihívásra ahhoz, hogy meg tudjak csinálni valamit. Nem akartam politikus lenni. A szervezés igen, a vezetés nem nekem való. Egyik legnagyobb kudarcom, hogy nem sikerült vezetőt állítanom magam elé, akit követhettem volna. Ma sincs egy karizmatikus vezető…

Szép és nehéz korszak volt — nem valakik ellen, hanem magyarságunk mellett szervezkedtünk. És nem kértünk, nem kellett kérni, hanem csináltuk — nem véletlen, hogy Szatmárnémetiben és a megyében olyan sok a magyar felirat a közintézményeken és mindenféle cirkusz nélkül felkerültek. Jó lenne odafigyelnünk, hogy ne tűnjenek el ezek a feliratok. És nem csak a közintézményekről. De mit akarunk, mit akarhatunk a jövőre nézve, ha például egy magyar fogorvos vagy orvos nem veszi a fáradtságot, hogy cégtábláját magyarul is feliratozza? Igaz, önös érdekek akkor is voltak. 1992-ben én szerveztem az első Magyar Bált a Pannóniában. Fogalmam sem volt, hogy eszik-e vagy isszák a bálszervezést, de megszerveztem. Ligeti Zoltán tanár úr írt pár sort az épület történetéről, hajdani szerepéről s megkértük Parászka Miklóst és a színészeket: korhű ruhában mutassák ezt be. Azt mondták a színészek, Kisvárdán 2000 forintot kapnak, ha elszavalnak egy verset, itthon sem fognak ingyen előadni semmit…

Régóta gondolom, mondom: létre kéne hozni egy civil szervezetet, ami összefog mindent és mindenkit, tanítóktól kezdve művészeken át — a neve már megvan: Szatmárért. Ide tartozik az is, hogy nem független vagy lekötelezett, hanem elkötelezett sajtóra van szükség. És az is: lehet érdek mellett politizálni, de a közösségi érdekek ne legyenek ellentmondásban a személyes érdekekkel. Kevesen vagyunk, de 1990-ben is kevesen voltunk és jó szándékunkat senki nem kérdőjelezte meg. Huszonöt év után kikristályosodott az értékrend — az a kétféle: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Ez vár ránk is. A magyarságot kívülről nem lehetett elpusztítani, de belülről igen! És most ez folyik.

A Pannónia megvilágítása — soha nem engedték

Korholnak otthon, hogy nem tudom, hol áll a fazék a szekrényben, de a város összes áramkábelének, villanydrótjának helyét tudom, ismerem, mint ahogy az épületeket megvilágító égőket, lámpákat is. Az az én gyermekem, ilyennek álmodtam. Néha elszomorít, hogy már nem veszik észre: ez is, az is meg van világítva úgy, hogy az épület szépsége minél jobban kibontakozzon és egyfajta közönyösséggel mennek el mellette — de a megszokás nagy úr. És hát a közönyösség egyfajta kórjelenség lett, az élet minden területén.

1984–85-ben Nagybányán, egy bányaipari felszereléseket forgalmazó szaküzletben láttam pár nagyméretű reflektort, vásároltam is hetet belőlük. Elképzeltem, hogy egy idegen érkezik a városba, megáll az Aurora szálloda lépcsőjén (akkoriban csak ott szállhattak meg), körbenéz és csak sötétséget lát — az első reflektor a Zárda-templomot világította meg, hiszen az az Aurora lépcsőjéről nézve mintegy lezárja az utcát.

Ez teljesen a magánkezdeményezésem volt, kinéztem azokat a pontokat-épületeket, amelyek mindenképp kardinálisak Szatmárnémeti központjában (Pannónia, Csizmadiaszín, az ortodox nagytemplom, a Vécsey-ház) és tudtam is csinálni, amíg Sike Lajos dicséretképpen egyik cikkében meg nem írta, hogy nem is vagyunk olyan szegények, ha épületvilágításra is telik. Akkor „felülről” rám szóltak és a Vécsey-házat már nem tudtuk megvilágítani — és azóta sincs. Aztán az erdődi katolikus templomot világítottuk meg s közben jártam a várost, idegen szemével néztem, próbáltam feltérképezni: mi az, amit mindenképpen meg kéne, meg kell mutatni. 1997 táján, egy licit kapcsán nyílt lehetőség a továbblépésre: hét objektum megvilágítását ajánlatuk fel Horea Anderco akkori polgármesternek. A licitet végül nem a mi cégünk nyerte, de elkezdődött a megvilágítások sorozata, mégpedig a közigazgatási palotával, aztán következett a törvényszék épülete, majd a Láncos-templom, ami nem kicsi dolog és kihívás volt. A Világítástechnikai Társaság egyik éves találkozóján bemutattam az összes, általunk megvilágított szatmári épületet, Sötétben tündöklőbb a fény címmel, hozzátéve: valami érthetetlen oknál fogva soha, de soha nem engedték meg, hogy a Pannóniát megvilágítsam.

A Tűzoltótoronyra is büszkék vagyunk szakmai szempontból, s még inkább a Nagyzsinagóga udvarán álló Holokauszt-emlékműre — olyan, mintha belülről világítana az a márványkő. Sokáig az erdődi vár volt a szívem csücske, most azonban kiütötte onnan a Károlyi-kastély — ami új kihívás, új feladat. Megálmodni egy-egy épület vagy éppen híd megvilágítását nem csak technikai feladat, egyfajta szépérzék is kell hozzá. Mikor felkérnek egy munkára, igyekszem minél jobban megismerni az épületet kívül-belül, fizikálisan, megismerkedni építése történetével. Mi az, amit meg kell mutatni belőle és mi az, amit ki kell kerülni vagy éppen esetleg elrejteni? Meg kell ismerni és szeretni az épületet, kellő alázattal közelíteni hozzá — másként nem megy! Kiemelni, ami szép benne, kibontakoztatni a részleteket — erről szól. És ez nem a fény, hanem az árnyék művészete. Őszintén szólva, hiányolom az építészszakma hozzászólásait, hiszen ők igazán kéne tudják: mi sikerült jól vagy kevésbé jól. De soha nem mondanak semmit, mint ahogy a műemlékvédelmi bizottság sem… Ha mindenki úgy végezné a dolgát, ahogy mi szeretnénk, akkor a város nem így nézne ki. Mert pénz az tulajdonképpen van, csak nem ott, ahol kell. Viszont a pénz önmagában nem elég, szándék is kell mellé.

Szatmár halott város és vele együtt halok én is, mert látom a pusztulását. Nem csak fizikai értelemben. De talán mégsem teljesen reménytelen a helyzet. Szatmárért sokkal többet kéne tenni, félretéve az önös érdekeket. Az a meggyőződésem, a Szatmár név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez!”

Szabó Kinga Mária