„Mindenképp szerettem volna megadni magamnak azt az esélyt, hogy rendező lehessek” — vallja Kányádi Szilárd A szabin nők elrablása című zenés bohózatot rendező fiatal színész-rendező.

Az idei évadban Szatmárnémetibe szerződött rendezőosztály tagjai közül ezúttal Kányádi Szilárddal beszélgettünk, akit a Harag György Társulat közönsége színészi minőségében már megismerhetett, a Kurázsi mama és gyermekei című előadás Szakácsaként. Most rendezőként fog bemutatkozni a színházkedvelőknek, ugyanis ő viszi színre a Kellér-Horváth-Szenes szerzőhármas klasszikussá vált zenés bohózatát, A szabin nők elrablását, amelyet a társulat szilveszteri előadásként ajánl a nézőknek.

— Ha jól tudjuk, színészként szerződtél a társulathoz, holott kettős képesítéssel rendelkezel. Miért döntöttél úgy, hogy inkább játszani szeretnél többet, mint rendezni?

— Nagyon sokan úgy kezdik el a színművészeti tanulmányaikat, hogy önmagukat keresik, illetve valami kapaszkodót keresnek. Amikor én ezzel a szakmával elkezdtem megismerkedni, először a színészi pályával találkoztam. Ezt a diplomát Békéscsabán szereztem meg négyéves főiskolai tanulmányaim nyomán. Ezzel volt egy olyan nem titkolt szándékom is, hogy közelebb kerüljek a rendezéshez. Azért nem indultam azonnal a rendezői szak felé, mert úgy éreztem, hogy ahhoz előbb meg kell szereznem egy bizonyos szakmai alaptapasztalatot. Úgy gondoltam, a színészi pályán sikerül megfelelő tárgyi tapasztalatot gyűjtenem. Később aztán a főiskolán addig alakították, formálták a színészt bennem, amíg nagyon megtetszett ez a szakma.

– Ennek ellenére elvégezted a rendezői szakot is a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Miért?

– Nem akartam eltérni az eredeti elképzelésemtől, és miután Magyarországról hazatértem szülővárosomba, Székelyudvarhelyre, ahol egy évadot töltöttem a Tomcsa Sándor Színházban, felvételiztem a marosvásárhelyi egyetem rendező szakára. Természetesen eleve úgy mentem el felvételizni, hogy mindenképp szerettem volna megadni magamnak azt az esélyt, hogy rendező lehessek. Ehhez nyilván az kellett, hogy elvégezzem az egyetemi képzést, amely során hagytam magam a körülményektől vezérelni, hiszen csupán így derülhetett ki, hogy mennyire való nekem ez a pálya. Az áhított megvilágosodás végül megtörtént, és éppen a legjobb pillanatban, rendezői tanulmányaim ötödik évében, a magiszteri képzés vége felé. Öt év rendezői képzés után hirtelen úgy döntöttem, hogy elsősorban mégis inkább színészként szeretnék részt venni a színházi munkában.

— Szerencsére azért nem távolodtál el nagyon a rendezői szakmától sem, hiszen több darabot is sikerrel vittél színre a nagyváradi Szigligeti Színházban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, a Kézdivásárhelyi Városi Színházban, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál, a pécsi Janus Egyetemi Színházban, a marosvásárhelyi egyetem mellett működő Stúdióban (az Akadémiai Műhely keretében), illetve a tanulmányaid alatt az egyetemen. Jó tapasztalataid vannak a vígjátéki és zenés műfajok rendezése terén. Mit várhat a szatmárnémeti közönség, milyen lesz az idei szilveszteri bohózat?

— Sohasem gondoltam arra, hogy abbahagyom a rendezést, de a fő hangsúlyt a színészetre szeretném helyezni. A szatmári közönség színészként már találkozhatott velem a Brecht-darabban, most rendezőként kaptam lehetőséget a bemutatkozásra. A társulattal közel egy hónapja azon dolgozunk, hogy a közönség számára egy egész estés, szórakoztató produkciót kínáljunk, amely reményeink szerint kiváló óévbúcsúztató program lehet minden korosztály számára.

— Miért aktuális ez a bohózat?

— Mint köztudott, a szatmári deszkákon már játszották ezt a darabot a ’70-es évek elején. A szabin nők elrablása mindmáig tartogat aktuális mondanivalót, ugyanis olyan kérdéseket boncolgat, mint a színház és a közönség találkozása, a szerző és a darab külön élete, a darab és a társulat közti törésvonalak. Ezekből a konfliktushelyzetekből hihetetlen kalamajka támad, amely természetesen boldog végkifejlettel zárul.

— Minek köszönhetjük, hogy a tanulmányaid végeztével éppen Szatmárnémetibe vezetett az utad?

— Ennek van egy nagyon egyszerű a magyarázata, mégpedig az, hogy nagyon szeretnék dolgozni, játszani, és ez a színház, ez a társulat lehetőséget biztosított nekem erre. Emellett azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy az egyetemi évek alatt összeszokott csapat egy része most ehhez a társulathoz szerződött, és ennek a korábban már jó munkaközösségi viszonynak csakis pozitív folytatását látom. Így eljöttem Szatmárra, és itt szeretnék szakmailag továbbfejlődni. Már jártam korábban a városban, egyszer játszottam is a szatmári deszkákon, ugyanis még a békéscsabai diákéveim alatt elhoztunk ide egy főiskolai produkciót.

— Mennyire vonzó számodra a szatmári színház abból a szempontból, hogy a haragi hagyományok mentén ez a műhely az utóbbi közel hatvan évben képes a folyamatos megújulásra?

— Ez is egy nagyon fontos és érdekes találkozási pont, ugyanis az államvizsga-dolgozatomat éppen Harag György munkásságáról írtam, és a mesteri-dolgozatom is ennek a hagyománynak a mentén íródott, egyik rendezését elemeztem. Ebből kiindulva sikerült egy kicsit jobban betekintenem Harag szatmári munkásságába, és az itteni színházi hagyomány különösen vonzó, az idei évadtól elkezdődött megújulás és változás pedig, amelynek most már én is a részesévé válhattam, különösen az.

Bessenyei Gedő István

Végh Balázs