Ünnepélyes keretek között nyitották meg a Károlypuszta (Szaniszló)–Ömböly, a Nagypeleske–Zajta és a Szárazberek–Garbolc közötti új, szombatonként 10–18 óra között működő határátkelőket — az ünnepség Szárazberken és Zajtán koszorúzással folytatódott.

Igaz, most még csak szombatonként, 10–18 óra között fog üzemelni a három új, román–magyar határátkelő Szatmár megye területén — ám ez a tény semmit nem von le a történelmi pillanat fontosságából. Sőt, többszörösen történelmi pillanat, hiszen egyrészt a bő tíz évvel ezelőtti elgondolások valósultak most már valóban maradéktalanul meg; másrészt arra sincs túl gyakran példa, hogy a szatmári (Szabolcs–Szatmár–Bereg) térség 33 településének vezetője s küldöttsége gyűljön egybe Garbolcon s legyen részese a határnyitás nem mindennapi pillanatának, majd a kocsikonvoj végigvonulva Szárazbereken, Lázárin és Nagypeleskén, visszatérjen Zajtára; harmadrészt pedig (és ez a legfontosabb) a térségben lakóknak lesz egyszerűbb a „szomszédolás”, a rokonlátogatás, a kapcsolattartás — nem csoda hát, ha nótaszóval, táncos ünnepséggel fejezték ki örömüket.

Jó jövést-menést a következő három hónapban!

Szombaton már kora reggeltől nagy volt a sürgés-forgás Szárazberken — izgatott örömmel készülődtek a délelőtt 10 órai határnyitásra. Persze a készülődés már napokkal (vagy inkább évekkel, évtizeddel?) korábban megkezdődött, s volt olyan, aki csak izgult, na meg olyan is, aki csak örült — Lengyel István, Lázári község polgármesterének szívében érthetően mindkét érzés helyet kapott, hiszen a Szatmár megyei három új határátkelő közül kettő is — a Keleti Kapuként is emlegetett Szárazberek–Garbolc és a Nagypeleske–Zajta közötti — az általa vezetett községben van. Míg az előbbi két települést összekötő, határon átvezető utat 2013-ban, az utóbbi kettő közöttit 2015-ben adták át, most, 2017. február 18-án, ezen a borús, hideg napon végre elérkezett az a pillanat is, ami „értelmet és életet ad” ezeknek az utaknak: határátkelő nyílik rajtuk. Igaz, most még csak szombatonként 10–18 óra között lehet majd átjárni „szomszédolni”, ám ha a következő hónapokban az átlépők száma igazolja, hogy valóban van rá igény, akkor hét közben is nyitva lesznek majd — és természetesen ez lenne az igazi cél, hiszen ezeknek az utaknak a számtalan rokoni, baráti szálon túl gazdaságélénkítő hatásuk van, a zsáktelepülések csak akkor indulhatnak fejlődésnek mindkét oldalon, ha akkor vannak nyitva az átkelők, amikor gazdasági tevékenység is folyik.

„Hát már hogyne örvendenék, hogy megnyitják végre a határt?! A rokonságunk jó része Méhteleken és arrafelé lakik, ugyanis édesapám katonatiszt volt, s '45-ben átjött ide, nehogy elvigyék az oroszok. Átjött, itt maradt, itt alapított családot, de a család többi része meg odaát maradt — most már nem kell majd 35 kilométert kerülni Pete felé, ha látogatóba akarunk menni” — mondja az egyik szárazberki férfi. S messze nem ő az egyetlen, aki hasonló cipőben jár, hiszen ez a vidék egy, egységes Szatmár, és a rokoni, baráti szálakat soha nem vágta el, csak rájuk nehezedett a történelem során ide-oda húzogatott országhatár. A zajtaiak számára legközelebb eső nagyváros Szatmárnémeti (alig 15 km-re van), sőt, valamikor át is lehetett vonatozni egyik faluból a másikba, s a garbolciak számára is közelebb van Szatmárnémeti, mint Fehérgyarmat, hogy Szárazberket már ne is említsük, hiszen az „egy kellemes sétányi út csak, főleg, ha szép kisjányt kísér az ember”, ahogy egy bácsi fogalmaz. Másképp érzik át ennek a határnyitásnak a jelentőségét az idősebbek — a szombati ünnepségen többeknek is könnybe lábadt a szeme, s nem egy jelenlévő sóhajtott fel: ha ezt édesapám, édesanyám megérhette volna — és másképp a fiatalok, akik inkább már azt számolják, mennyivel gyorsabban érnek majd Fehérgyarmatra s onnan tovább Zajtán és Rozsályon keresztül, mintha Peténél mennének át a határon.

Tíz óra előtt már minden kész az ünnepélyes határnyitásra: a munkagép elemelte az úttestről a betontömböket, startra készen állnak a román határrendészet és a magyar rendőrség mobil ellenőrző egységei, mindkét oldalon érkeznek a hivatalosságok, a még bezárt sorompón keresztül paroláznak — a magyar oldalon pedig egymás után futnak be a mikrobuszok, hosszú sort alkotva: összegyűlnek a „szatmári rendek”, mint 1606-ban, amikor a szatmári nemesség Szárazberken fogadta Bocskai István fejedelmet, és átadták Szatmár vármegyét a szolgálatukkal egyetemben. Most Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 33 településének vezetője s küldöttsége hallotta meg a hívó szót és érkezett a határnyitás történelmi jelentőségű pillanatára — s volt is valami időnkívüliség abban, ahogy a szállingózó hóhullásban, a szántóföldek közepén felcsendül az Örömóda, az Európai Unió himnusza. Majd a román és a magyar himnusz, s egyrészt Pataki Csaba tanácselnök, Radu Bud kormánymegbízott, másrészt dr. Tilki Attila parlamenti képviselő és Baracsi Endre megyei közgyűlési alelnök kinyitotta a sorompó szárnyait — megnyitva a határt. „Még jól emlékszem, amikor Pataki Csaba akkori szenátorral beszélgettünk arról, mire is kellene az Európai Unió forrásait közösen felhasználni. Akkor vetődött fel a már elfelejtett történelmi utak felújítása a két ország között, s ez az ötlet megegyezett az érintett önkormányzatok elképzeléseivel is — idézte fel a múltat dr. Tilki Attila országgyűlési képviselő. — Az utak megépültek, a két kormány megegyezett egymással, így az érintett települések lakosságának régi vágya teljesült a határnyitással, most pedig arra kell fektetni a hangsúlyt (modernebben fogalmazva: reklámozni kell), hogy ne csak határ legyen, de közlekedjenek is rajta” — mondta. „Ez az út a romániai és magyarországi emberek közös akaratából épült meg, s közös akarattal viszünk életet is belé, hogy megmutassuk: életképesek a zsáktelepülések, hogy minden nap ünnepnap legyen” — fogalmazott Pataki Csaba, utalva arra, hogy eddig csak egy-egy ünnepnapon nyílt meg ideiglenesen az átkelő, jó jövés-menést kívánva a következő három hónapra. Ugyanis a következő három hónap utasszámának alapján dől majd el: mindennapos lesz-e az átkelő nyitva tartása.

„A három himnusz jelezte: egy testnek a részei vagyunk — 2007 óta fáradozunk ezen, óriási munka van mögötte, s megteszünk mindent, hogy hétvégi átkelőből állandó legyen. Tősgyökeres lázáriként nagy öröm ez a pillanat, nem csak számomra, s szerettem volna, ha ezt szüleink, nagyszüleink is megérhették volna…” — mondta a meghatódott Lengyel István lázári polgármester. Közben feltűnt egy amerikai zászló is — mint kiderült, a hölgy Szárazberken született, a történelem szeszélye másfelé vezette sorsát, s most magyarországi, romániai és amerikai állampolgárként hazaérkezett szülőfalujába, ahová hamarosan vissza is költözik.

A köszöntők után a zajtai kórus katonanótákat énekelt, majd a szárazberki fiatalok perdültek néptáncra, azt követően pedig „beindult a forgalom” a határátkelőnél, hiszen a magyarországi küldöttségek átjöttek Szárazberekre, ahol megkoszorúzták Bocskai István fejedelem szobrát, s rövid (de annál kellemesebb hangulatú) szeretetvendégséget követően a konvoj végigvonult Szárazberken, Lázárin és Nagypeleskén, hogy aztán visszaérkezzen Zajtára, ahol Vitéz Gaál Lajos kopjafájánál elhelyezték a kegyelet koszorúit — az ő közbenjárásának köszönhető, hogy bár Zajta Romániához került, a községet visszacsatolták Magyarországhoz.

 Szabó Kinga Mária