Egy ideig sokat tűnődtem: a mai modern (egyesek szerint már posztmodern) világban — amikor szinte mindent a technika irányít — mi az oka annak, hogy olyan nagy hangsúly kerül a néprajzra (hagyományőrző tevékenységekre).

Tűnődtem mindaddig, amíg éppen a modernek (posztmodernek?) az eddigiekhez képest semmi újat nem mondva adták meg a választ: a kultúrák minden korban nagyra becsülték az elődöket. A múlt főszereplőit, akik példájukkal bizonyították: úgy kell élni, hogy az utódok bátran és nyíltan vállalják fel, vigyék tovább az ősök életmódját, hogy azáltal megmaradjon a folytonosság. Annak, aki benne él egy családban, egy közösségben, nem kell megismerni a múltat, mert abban egyszerre van ott a múlt és a jelen. Az eddigi történelmi korokban a „jóság, igazság, szeretet” mindig ott volt azoknak az embereknek az életében, akiket sohasem vezérelt hatalmi vagy gazdasági érdek, hírnév. A Vörösmarty Csongor és Tündéjében végigvonuló „kincs, hír, gyönyör” hármas jelszava a végén mindig a vesztesek csatájában, harcában volt jelen. A világon kezdetektől napjainkig szerető és gyűlölködő emberek éltek. A szerető ember célja a lelki fejlődés lenne: megtalálni az utat, hogy egyéni érzéseit átvigye a közösségbe. A modernek (posztmodernek?) különösképpen értelmezik az egyén és a közösség kapcsolatát. Valahogy úgy, mintha nem is lennének egymástól nagyon eltérő egyének, csak hasonló gondolkodású, független egyénekből álló közösség. Egy ilyen világban mennyit ér a hagyományőrzésre való odafigyelés, az ősök példája, milyen esély van a folytonosságra? — kérdezhetnénk. Ahhoz, hogy a folytonosság a jelenen keresztül a múlt és jövő között megmaradjon, a ma élő emberek példaképek kell hogy legyenek az utánunk következők számára. Most, amikor túl nagy a szakadék generációk között, megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy átmeneti időszakban élünk, vagy valamilyen oknál fogva rosszul látjuk a dolgokat. A múlttól való elszakadás mindig végzetes következményekkel jár. A történelem folyamán azok, akik elszakadtak a gyökerektől, beolvadtak más közösségekbe, gyakran kerültek olyan helyzetbe, hogy tudatosan vagy tudat alatt kerültek konfliktushelyzetbe azokkal, akikkel közösek a gyökereik. Szociológusok szerint a mostani, úgynevezett „átmeneti időszak” egy ÉN nélküli társadalom kialakulásához is vezethet, amikor már a „kincs, hír, gyönyör” utáni vágy is szükségtelenné válik, mert azok, akik ezeket (vagy valamelyiket közülük) megszerzik, nem tudnak majd mit kezdeni velük. Talán éppen emiatt tűnik számomra különösnek, amikor azok beszélnek a hagyományőrzés fontosságáról, akik eddig sem élték meg, ezentúl sem próbálják megélni a hagyományokat. Erkölcsi és szellemi példaképek nélkül lehet jövőt építeni, de mi lesz akkor, ha az erkölcsi és szellemi értékek hiányában felnőtt ember majd egy ilyen értékeket hordozó közösségbe kerül, ahol számára minden idegen lesz?